Kesergés helyett énekel: Kovács Rozália népdalos, nótás élete

Hozzáteszi, a férfiak is jártak, és miközben az asszonyok fontak, ők kártyáztak, de együtt énekelt mindenki. „Minden vasárnap piribékek voltak a csűrökben s udvarokon nyárban, ott megtanultunk táncolni. Nem ezek a diszkók voltak, hanem tökéletes tánc. Egy bácsit megfogadtak, fizettünk ötven banit, s táncoltunk, hol fiúval, hol lánnyal. De a kultúrban is volt tánc, nem ez a kultúr volt, mint most, hanem ennél is szebb, boltíves a színpadnál is. Oda fel volt vakolva a magyar korona, és két angyal repült vele.”

Miután kinőtt az édesanyja keze alól, lányfonóba járt. Volt egy zenész Borzsovában, Abos Károly, vagy ahogyan ismerték, Vak Károly, ő is eljárt a fonóba, vitte a hegedűjét.

Dolgozni kezdett hát, és úgy fogalmazott, attól fogva magának a ruhára való pénzt megkereste. De folytatódott a nótás élet is, mert olyan munkahelyre került, ahol asszonyokul sokat énekeltek. A férje is szeretett énekelni, és a rokonság is. „Nem énekeltek színpadon, hanem amikor esszegyűltünk, az asztal mellett énekeltek, felálltak, összeölelkeztek, ment az ének.”

És hogy kitől tanulták a népdalokat, nótákat? Egymástól, ment szájról szájra – bólogat. Ha ő meghallott egy dalt, rögtön megtanulta. „Azt egyből felvette az eszem. Volt egy szomszédasszonyunk, aki ha szőtt, ha takarított, bármit csinált, állandóan énekelt. Például tőle is tanultam.”

Faragás, rajzolás, éneklés

Kovács Rozália 2008-ban kezdte leírni az általa ismert népdalokat, katonadalokat, nótákat. De előtte faragással is foglalkozott, az első darab egy fakanál volt, majd kicsi jármot faragot, galambdúcos székely kaput. Később rajzolni is nekifogott, ma is nagy türelemmel rajzolja, festi a képeket.

„2008-ban volt itt egy farsangtalálkozó, a fiam volt a vezér, ő fogadta a csoportokat, 1800 ember volt ebben a kicsi faluban. S akkor egy nálamnál idősebb mondta, hogy tud 250 éneket, még az újságba is ki volt írva. Mondtam a fiamnak, lehet, hogy én nem tudok kétszázötvenet, de százat biztosan. Ő bíztatott, hogy írjam le.

Kérdésemre, hogy van-e akinek átadni mindezt a kincset, szomorúan mondja, hogy nincs. „Volt olyan terv, hogy gyűljünk össze, s tanítsuk meg a fiatalokat. De mind külföldön dolgoznak. Hiába, hogy most van táblagép, okostelefon, a fiatalkoromat nem cserélném el a mai fiatalokéval. Dalos, vidám volt. Pedig sonyorú, borzasztó szegény világ volt, de nem adták az emberek belé magukat. Most a nagy része depressziós lenne. Én nem leszek hála Istennek, mert ezeket csinálom. Mai napig is énekelek, amikor nem tudok aludni, úgy félálomban, lefeküve. Nem kesergek, énekelek.