Hogyan hódította meg a Kárpát-medencét a húsvéti nyúl? Ünnepi szimbólumokról a néprajzkutatóval

– magyarázta a szakértő. Arra, hogy miképpen alakult ki a tojáshozó nyúl képe a német területeken, több magyarázat is van. Az egyik a félrehallás elmélete: a mai Németország egyes részein húsvétkor gyöngytyúkkal és annak tojásával ajándékozták meg egymást az emberek, a 16. században pedig egyes földesuraknál a nép kötelező húsvéti szolgáltatása a gyöngytyúk volt, tojásaival együtt. Más német földesuraknál viszont húsvétra nyulat kellett szolgáltatni. Tehát a népi gyakorlatban idővel az ajándékozás két formája összekeveredett, s a nyúlhoz került a tojás. Hans Moser is ír történeti források alapján a húsvéti nyúlról és a színes tojásokról mint húsvéti adományról, és mutatja be a színes tojásokkal körülvett sült nyulat mint húsvéti szentelményt. A németek szerint innen indulhat a félreértés, és csupán az egybetűs különbségnek köszönhetően tojja a húsvéti tojást a nyuszi, mivelhogy a gyöngytyúkot, a Haselhuhn-t röviden csak Haselnek hívják, a nyúl pedig németül Hase.

Nyúlfülű istennő madara

Ha nem elégszünk meg ezzel a „félrehallás” magyarázattal – folytatja a néprajzkutató –, akkor arra is találhatunk adatokat, miszerint a germán mitológiában a tavasz istennőjét Ostaranak hivták, az ünnepe pedig Ostern volt (jelenleg a húsvét ünnepének német elnevezése az Ostern).

A pogány istennő ünnepléséhez kapcsolódott a tűzgyújtás, továbbá a tojásfestés is, mint ünnepi tevékenység. Beda Venerabilis, egy középkori történetíró műve alapján a húsvéti nyúl a pogány istennőtől eredeztethető. (Azonban nem kizárt, hogy ez a történet csak utólag lett beleillesztve a könyvébe.) A középkori történetíró változata szerint az istennő a gyerekek szórakoztatására kedvenc madarát nyúllá változtatta, és az hamarosan színes tojásokat kezdett tojni, ezeket pedig az istenség a gyerekeknek ajándékozta. Nem tudni, hogy ez a történet éledte-e újjá, vagy élt tovább, és variálódott szájhagyomány útján, de német vidéken az 1500-as évekből már több feljegyzés is található a húsvéti nyúlról. Az egyik, hogy egy szegény asszony nem tudta megajándékozni gyermekeit húsvétkor, ezért befestett néhány tojást, és elrejtette egy fészekben. Másnap, amikor a gyerekek keresték a tojásokat, egy nyúl szökkent ki a fészekből, és elugrált. A tojást tojó nyúl ötlete az 1700-as években az Amerikai Egyesült Államokban bukkant fel újra. A pennsylvaniai holland telepesek az „Osterhase” vagy „Oschter Haws” (azaz a húsvéti nyúl) eljöveteléről meséltek gyerekeiknek. A Mikuláshoz hasonló ünnepi szokás szerint a jó gyerekek színesre festett tojásokat kaphattak a húsvéti nyúltól gondosan kikészített sapkáikba húsvétkor. Ez a szokás pedig a szintén a 18. században kialakult Halloweenhez és Valentin-naphoz hasonlóan rövid idő alatt elterjedt, a keresztény-zsidó ünnepkörhöz szorosan kapcsolódva pedig széles körben népszerűvé vált. A nyuszi hozta ajándék pedig az ebből kifejlődött, még újabb szokásnak mondható, ami az iparosodás, az édességipar hatásának tudható be. A húsvéti nyuszi pedig pont olyan ajándékozó karakterré vált, mint a Mikulás, és erre a szerepére ráerősít a reklámipar, a kereskedelem és a média is.

– magyarázta Szabó Rita. És hogy a kettő között mi a különbség? A szakértő szerint az, hogy míg egy szokás átvételekor fontos volt, hogy az beleilleszkedjen egy világképbe, amely az egész lényét áthatja egy közösségnek, és amelynek jelentését minden egyes tag ismeri, addig manapság erről szó sincs. Azért sem, mert nem beszélhetünk a klasszikus értelemben vett zárt közösségekről, amiket összekötnek a szokásaik, a hagyományaik, a hitük. Manapság sokkal inkább azért másolunk valamit, mert az tetszik, de az ritkán épül be a közösségi gyakorlatba úgy, hogy hagyománnyá is váljon, esetleg később is áthagyományozódjon. „Elkezdünk valamit csinálni, utánozni, mert valamiért megtetszik, de ha ismétlődően végzünk is évről-évre egy cselekvést, mondhatni hagyományosan, ritkán töltjük fel mögöttes tartalommal. Míg régebb tudták, hogy mit miért tesznek, miért pont akkor, ha alaposan magunkba nézünk, akkor be kell látnunk, hogy gyakran még a saját szokásként őrzött hagyományainkkal sem vagyunk tisztában. Nem ismerjük, nem is gondolunk bele a mögöttes szimbolikus tartalmakba. Eltanultuk és tesszük, mert így szokták, de ha megkérdeznek, hogy miért, már kevesen tudnak válaszolni” – fejtette ki a néprajzkutató.