Amikor a boszorkányok voltak a bűnbakok

Addig az egyházi körökben ítélkeztek és róttak ki többnyire büntetést vagy tettek bélyeget a boszorkánynak kikiáltott személyekre, de azután a világi törvénykezésbe is bekerült a boszorkány megnevezés és a hozzá kapcsolt bűntettek, így ezekben az ügyekben a helyi nemesek és bírák ítélkeztek. Sokkal keményebben: míg Amerikában és Európa nyugati részein felakasztották a boszorkánynak kikiáltott férfiakat és nőket, Magyarországon és Erdélyben máglyán elégették őket, hogy földi testükből semmi ne maradjon.

Jól ismerjük a salemi boszorkányok történetét, amelyről több film is készült. 1690-ben a különböző helyről származó emberekből álló közösségben egy kamaszlány kezdett el mesélni arról, hogy van egy társaság, ahova összejárnak az asszonyok, s mindenféle démoni szertartást űznek, s miattuk történnek a bajok a közösségben. Ezzel a vallomással elindult a vádspirál, amely egyre csak nőtt és nőtt, amelyet mindenki újabb és újabb rémtörténetekkel táplált, s végül 19 lányt és nőt akasztottak fel boszorkányság vádjával. A magyarországi és erdélyi boszorkányperek tanulmányozása során is majdnem ilyen vagy hasonló a helyzet. Meghal egy csecsemő vagy gyermeklázban az édesanya, s ezért valakit hibáztatni kell, s ki más lehet ez, mint a bába? Akkoriban minden ötödik csecsemő maradt meg, s tizedelte a kisgyermekeket is mindenféle betegség, így igen gyakori volt, hogy a bábát vádolták meg a rontással, öt tették hibássá a betegségek, a halál miatt.

Az is érdekes, hogy bár összemoshatjuk a boszorkányüldözést az inkvizícióval, tudnunk kell, hogy Magyarországon nem volt inkvizíció, de annál több boszorkányper. S ha az adatokat megnézzük, akkor láthatjuk, hogy több máglyán elítélt boszorkány volt a szigorú protestáns közösségekben, mint a nagyvonalúbb katolikus falvakban, városokban” – fejtette ki a történész.

– mutatott rá Tóth G. Péter.

A peranyagokból az is kiderül, hogy ha valaki bekerült a vádspirálba, akkor az onnan nem menekült, vagyis senkit nem mentettek fel a boszorkányság vádja alól. Ezeket a pereket világi bírák végezték, többnyire a helyi közösségek nyomására, a nemesek tudtával és jóváhagyásával.  Akkoriban az értelmiségiek igazi csemegeként olvasták a Malleus maleficarum (magyarul Boszorkánypöröly) könyvet, amelyben a két szerző felsorolja a boszorkányok által használt varázsigéket és megigézéseket, emellett megdöbbentő részletességgel ecseteli a boszorkányokon alkalmazott kínzómódszereket. A Boszorkánypöröly egyik kiadása megtalálható a marosvásárhelyi Teleki Tékában is, a mikházi ferences kolostorból vitték oda. 

– látta ennek okát a történész.

A boszorkányok mindig a kirekesztett, a másként viselkedő személyek köréből kerültek ki: az erdélyi vádiratok szerint elég sok román vagy cigány nevű halálraítélt volt. Az erdélyi magyar közösségekben, amelyek nagy része protestáns lett, de akár a szász közösségekben is, egy ortodox vallású cselédlány hite, hiedelmei, babonái nagyon idegenül hatottak. „A nyugat-európaiak csodálkozva néztek Erdélyre, ahol vérszívó vámpírokról keringtek történetek, s azt találgatták, micsoda vad világ lehet ez. De Nagyszebenben Brukenthal egy felmérést is végeztetett, amely során feljegyezték, hogy a város lakói milyen babonákban hisznek, mitől félnek, milyen hiedelmeik vannak. Az eredményeket titkosították, mert annyira sötétek voltak” – fejtette ki Tóth G. Péter

Az utolsó erdélyi boszorkányégetés – de talán Európában is ez volt az utolsó nyilvános halálos ítélet – épp Marosvásárhelyen született 1753-ban, amikor Farkas Borbálát máglyán elégették. Egy férfi vádolta meg, akinek második feleségétől született gyermeke is meghalt. Borbála az első feleség szülésekor nem bábáskodott, de miután a csecsemő meghalt, azt mondta, hogy bezzeg, ha őt hívták volna, nem ez történt volna. Másodszor a férfi őt hívta, a csecsemő mégsem maradt meg. Ekkor a férfi megvádolta, hogy boszorkány, és emiatt haltak meg a gyermekei. Bábasszonytársai is irigységből ellene tanúskodtak. Több mint száz tanút hallgattak ki, s elhangzott az is, hogy hattyú képében jelent meg egyik másik asszonynak. A Maroson, valahol a jelenlegi marosvásárhelyi nagy híd környékén tartott vízpróba során is lebegett a vízen fehér szoknyájával, mint egy hattyú. Ez volt a végső bizonyíték, hogy ördögtől megszállott, boszorkány. Halálra ítélték, és máglyán megégették.

– mondta Tóth. G. Péter, aki ígéretet tett arra, hogy helyi szakemberek bevonásával elkészítik a marosvásárhelyi-marosszéki és nagyszebeni boszorkányperek kataszterét. Ez utóbbi – a brassóival együtt – igen vaskosnak ígérkezik.