
Amikor elhatalmasodott a félelem, a közösségek hamar megtalálták a boszorkányaikat. Akit megvádoltak, élve nem menekülhetett
Fotó: Pixabay.com
Rontást hoztak emberre és állatra, szerelmi kötéseket és oldásokat végeztek, gyógyfüvekből mérget főztek és ártani tudtak haragosaiknak – ilyenek voltak az néphiedelem szerint az erdélyi és magyarországi boszorkányok. És valójában? Tóth G. Péter történész dokumentált boszorkányperek alapján segít a valósághoz közelebb kerülni.
2018. május 03., 18:062018. május 03., 18:06
2018. május 03., 18:072018. május 03., 18:07
Bár már a műveltségéről híres, és ezért Könyves Kálmánnak (1074–1116) is nevezett magyar király már a középkorban kimondta, hogy „strigák nincsenek”, ez a köznépet nem győzte meg. Nem is középkorban, hanem főként az újkorban, valahányszor egy-egy betegség, szerencsétlenség felütötte a fejét, megtalálta saját közösségén belül azt a személyt, akit boszorkánynak bélyegeztek meg, s „méltó” módon megbüntettek. S így volt ez még Mária Terézia idejében is, aki 1756-ban elrendelte, hogy csak a legkétségtelenebb bizonyítékok alapján, de ekkor is csak más, kapcsolatos bűntettek esetében kezdhető meg a vizsgálat az állítólagos boszorkányok ellen.
Magyarországon teljes egészében elkészült már a boszorkányperek katasztere, nyilvántartása, könyvben is megjelent, hogy hány per volt, milyen váddal illették a boszorkányokat, és milyen módon ítélték el és végeztek ki őket. A boszorkányperek nagy ismerője, Tóth G. Péter történész, néprajzkutató Marosvásárhelyen, a Teleki Tékában tartott nemrég előadást mindarról, amit tudni lehet és érdekes a magyarországi és erdélyi boszorkányperekről, írásunkat az általa elmondottakra alapozzuk.
Addig az egyházi körökben ítélkeztek és róttak ki többnyire büntetést vagy tettek bélyeget a boszorkánynak kikiáltott személyekre, de azután a világi törvénykezésbe is bekerült a boszorkány megnevezés és a hozzá kapcsolt bűntettek, így ezekben az ügyekben a helyi nemesek és bírák ítélkeztek. Sokkal keményebben: míg Amerikában és Európa nyugati részein felakasztották a boszorkánynak kikiáltott férfiakat és nőket, Magyarországon és Erdélyben máglyán elégették őket, hogy földi testükből semmi ne maradjon.
Striga, malefica, venefica
Fotó: Pixabay.com
De kik is voltak a boszorkányok? Tóth G. Péter elmondta, hogy a boszorkány oszmán eredetű szó, és nyomó démont jelent. A latin nyelv több kifejezést is használt a boszorkányok megnevezésére: különbséget tett a striga, a malefica és a venefica között. A strigák „éjjeli boszorkányok” voltak, akik cimboráltak az ördöggel, és természetfölötti hatalmuk volt megrontani az embert. A maleficia szóval jelölt asszonyok bűvölők, rontók, igézők, varázslók, mérgezők, jövendölők voltak, míg a veneficiák csak méregkeveréssel foglalkoztak. A boszorkányok mindenképpen ártó, veszélyes, bajt hozó, félelmet keltő személyek voltak.
A vádiratokból egyértelműen kiderül, hogy amikor valami baj történt egy közösségben, egy-egy betegség ütötte fel a fejét, meghaltak a csecsemők, megbetegedtek az állatok, akkor elhatalmasodott a félelem az embereken, s elkezdődött a találgatás, hogy vajon ki a hibás mindezért.
Jól ismerjük a salemi boszorkányok történetét, amelyről több film is készült. 1690-ben a különböző helyről származó emberekből álló közösségben egy kamaszlány kezdett el mesélni arról, hogy van egy társaság, ahova összejárnak az asszonyok, s mindenféle démoni szertartást űznek, s miattuk történnek a bajok a közösségben. Ezzel a vallomással elindult a vádspirál, amely egyre csak nőtt és nőtt, amelyet mindenki újabb és újabb rémtörténetekkel táplált, s végül 19 lányt és nőt akasztottak fel boszorkányság vádjával. A magyarországi és erdélyi boszorkányperek tanulmányozása során is majdnem ilyen vagy hasonló a helyzet. Meghal egy csecsemő vagy gyermeklázban az édesanya, s ezért valakit hibáztatni kell, s ki más lehet ez, mint a bába? Akkoriban minden ötödik csecsemő maradt meg, s tizedelte a kisgyermekeket is mindenféle betegség, így igen gyakori volt, hogy a bábát vádolták meg a rontással, öt tették hibássá a betegségek, a halál miatt.
„Boszorkányégetés” Marosvásárhelyen. Újrajátszott, nem is oly távoli történelem
Fotó: Antal Erika
S bár általában, ha boszorkányokra gondolunk, nők jutnak eszünkbe, és valóban Magyarországon és Erdélyben a legtöbb boszorkányként elítélt személy nő volt, más vidékeken nem ez volt a jellemző, például Finnországban a halálra ítéltek fele férfi volt. Tóth G. Péter kihangsúlyozta, hogy a boszorkányperek alapjául sokszor szolgált a betegségeken kívül az oldás és kötés, vagyis a szexualitás is szerepet játszott. Azt hitték, hogy a boszorkányok szerelmi kötéseket végeznek, így férfiakat bizonyos nőkhöz „odaláncolnak” vagy épp ellenkezőleg, a haragosaik házasságát oldással teszik tönkre.
Az is érdekes, hogy bár összemoshatjuk a boszorkányüldözést az inkvizícióval, tudnunk kell, hogy Magyarországon nem volt inkvizíció, de annál több boszorkányper. S ha az adatokat megnézzük, akkor láthatjuk, hogy több máglyán elítélt boszorkány volt a szigorú protestáns közösségekben, mint a nagyvonalúbb katolikus falvakban, városokban” – fejtette ki a történész.
A boszorkányok mindig a kirekesztett, a másként viselkedő személyek köréből kerültek ki
Fotó: Pixabay.com
Magyarországon és Erdélyben is volt egy igen érdekes eljárás, amellyel bizonyítani akarták, hogy a megvádolt személy valóban boszorkány-e vagy sem, s ez a vízpróba volt. Az állítólagos boszorkányt egy mély vízhez, általában folyóhoz vitték, kikötötték a két part közé, és figyelték, hogy mi lesz vele. Ha elsüllyedt (vízbe fulladt), akkor még rajta volt a kereszt súlya (amit a keresztségkor tettek rá jelképes jelként) és nem volt boszorkány, ha pedig a vízen lebegett, akkor már teste az ördögé volt, és azt el kellett pusztítani. „Ez a vízpróba több magyarországi és erdélyi vádiratban is benne van, s igen fontos bizonyítéknak számított.
– mutatott rá Tóth G. Péter.
A peranyagokból az is kiderül, hogy ha valaki bekerült a vádspirálba, akkor az onnan nem menekült, vagyis senkit nem mentettek fel a boszorkányság vádja alól. Ezeket a pereket világi bírák végezték, többnyire a helyi közösségek nyomására, a nemesek tudtával és jóváhagyásával. Akkoriban az értelmiségiek igazi csemegeként olvasták a Malleus maleficarum (magyarul Boszorkánypöröly) könyvet, amelyben a két szerző felsorolja a boszorkányok által használt varázsigéket és megigézéseket, emellett megdöbbentő részletességgel ecseteli a boszorkányokon alkalmazott kínzómódszereket. A Boszorkánypöröly egyik kiadása megtalálható a marosvásárhelyi Teleki Tékában is, a mikházi ferences kolostorból vitték oda.
Az utolsó nyilvános halálos ítélet épp Marosvásárhelyen született 1753-ban
Fotó: Gálna Zoltán
Érdekes, hogy miután a felvilágosodás korában, az 1700-as években egyre több uralkodó mondta ki és foglalta törvényben, hogy a boszorkányok ellen hadjáratot meg kell szüntetni, csak komoly bizonyítékok esetén lehet valaki elítélni, s akkor is uralkodói jóváhagyásával lehet kivégezni, vidéken a boszorkányüldözés, a perek, a halálos ítéletek tovább zajlottak.
– látta ennek okát a történész.
A boszorkányok mindig a kirekesztett, a másként viselkedő személyek köréből kerültek ki: az erdélyi vádiratok szerint elég sok román vagy cigány nevű halálraítélt volt. Az erdélyi magyar közösségekben, amelyek nagy része protestáns lett, de akár a szász közösségekben is, egy ortodox vallású cselédlány hite, hiedelmei, babonái nagyon idegenül hatottak. „A nyugat-európaiak csodálkozva néztek Erdélyre, ahol vérszívó vámpírokról keringtek történetek, s azt találgatták, micsoda vad világ lehet ez. De Nagyszebenben Brukenthal egy felmérést is végeztetett, amely során feljegyezték, hogy a város lakói milyen babonákban hisznek, mitől félnek, milyen hiedelmeik vannak. Az eredményeket titkosították, mert annyira sötétek voltak” – fejtette ki Tóth G. Péter
Az utolsó erdélyi boszorkányégetés – de talán Európában is ez volt az utolsó nyilvános halálos ítélet – épp Marosvásárhelyen született 1753-ban, amikor Farkas Borbálát máglyán elégették. Egy férfi vádolta meg, akinek második feleségétől született gyermeke is meghalt. Borbála az első feleség szülésekor nem bábáskodott, de miután a csecsemő meghalt, azt mondta, hogy bezzeg, ha őt hívták volna, nem ez történt volna. Másodszor a férfi őt hívta, a csecsemő mégsem maradt meg. Ekkor a férfi megvádolta, hogy boszorkány, és emiatt haltak meg a gyermekei. Bábasszonytársai is irigységből ellene tanúskodtak. Több mint száz tanút hallgattak ki, s elhangzott az is, hogy hattyú képében jelent meg egyik másik asszonynak. A Maroson, valahol a jelenlegi marosvásárhelyi nagy híd környékén tartott vízpróba során is lebegett a vízen fehér szoknyájával, mint egy hattyú. Ez volt a végső bizonyíték, hogy ördögtől megszállott, boszorkány. Halálra ítélték, és máglyán megégették.
– mondta Tóth. G. Péter, aki ígéretet tett arra, hogy helyi szakemberek bevonásával elkészítik a marosvásárhelyi-marosszéki és nagyszebeni boszorkányperek kataszterét. Ez utóbbi – a brassóival együtt – igen vaskosnak ígérkezik.
Ötven alkotás, több száz járókelő és egy különleges évforduló. A csíkszeredai Nagy Imre Általános Iskola kerítés-kiállítással tiszteleg névadója előtt, közelebb hozva a művészetet a város lakóihoz.
A lassan sült paradicsom mély, telt íze és a jalapeno harmonikus fúziója képes minden partit és meccsnézést felejthetetlenné tenni. A ropogós tortilla chips és ez a sűrű szósz olyan páros, amiből sosem elég egy tálka.
Részletesen bemutatott társadalmi látlelet Cristian Mungiu legújabb filmje a Fjord, amiben a rendező egy nagy botrányt kavaró történést dolgoz fel, a keleti és nyugati világ találkozási pontjánál. Kritika.
Vannak helyzetek, amikor minden másodperc, minden szó számít. Bartos Mónika csak 23 éves, de a rohammentő-szolgálatnál végzett sok ezer önkéntesóra során megtanulta: az életmentésben a gyorsaság, a csapatmunka és szakmai tudás kulcsfontosságú.
Bizonyára sokan gondolnak nosztalgiával gyermekkoruk játékaira, vagy tán ma is őrzik azokat. Fekete István viszont nemcsak megőrizte egykori kedvenceit, hanem a csíki múzeumnak adományozta, megalapozva ezzel az intézmény játéktörténeti gyűjteményét.
Egy bukaresti villamoson történteknek két színházi ember is szemtanúja volt – ebből aztán monodráma született, most pedig színházi előadás formálódik belőle. A valós történet mögött azonban aktuális társadalmi jelenségre világítanak rá az alkotók.
Daniel Brici bányászportréi túlmutatnak a fotószerű pontosságon: a hiperrealizmus eszközeivel egy eltűnő világ emlékezetét őrzik. A Mineralia Humana kiállítás az emberi figyelem, a munka és a méltóság időtálló lenyomata.
Lenyűgöző látvánnyal és összecsapott utolsó évaddal búcsúzik az Eufória. A közkedvelt sorozat záróakkordja lezárt egy korszakot, olyan élményekkel hagyva a rajongókat, amit inkább elfelejtenének.
Ott, ahová már nem nyúl vissza az emlékezet, és ott, ahol nincsenek források és adatok, a hiányt kitölti a képzelet. Így volt ez régen, és így történt ez A hársfa című regény alkotófolyamata során is. A szerzővel, Antal Imrével beszélgettünk.
Rusz Lívia (1930–2020) az erdélyi képregény talán első igazán ismert alakja, a mai napig közkedvelt Csipike figurájának (képi) megteremtője, akiről kevésbé köztudott, hogy a festészetben is jelentőset alkotott.
szóljon hozzá!