Áldomáspataki kicsi mennyország

Tavaly nyáron öt tehenet fejtek, a télen hármat. Úgy fejték a tavaly az öt tehenet, hogy egyik sem volt az övék – árulja el Attila, miközben észreveszi, hogy Réka karjaiban elaludt a kétéves Emese. „Nagyot jártunk ma, elfáradtak a gyermekek” – jegyzi meg, amikor felesége elmegy lefektetni a kislányt. „Aztán lett az ősszel két tehenünk, az édesapámékét a kettőt is mi intézzük. Minden második nap gyűl ötven liter tej, ebből egy-egy guriga érlelt sajt vagy 18-20 darab parenyica készül, attól függ, mire van igény, és éppen mire van idő. A parenyicához ugyanis egyik nap elkészítjük az alapsajtot, és 24 óra múlva 65 fokon felolvasztjuk, sós vízben gyúrjuk, összedolgozzuk, majd kézzel kinyújtjuk és feltekerjük. Ha egy kicsit elszikkad, másnap felfüstöljük” – magyarázza. Az alapsajt kemény, ha megolvad, rágógumiszerű anyag lesz, amit alaposan össze kell gyúrni, és az olvasztás alatt is össze kell jól dolgozni, ellenkező esetben nyújtásnál kis sajtrögök maradnak.

„Minden második nap az ötven liter tej kevés. Viszont olyan sajtkrémet készítünk ebből a tejből, hogy nem hiszik el, hogy a tejbe nem teszek tejfölt, annyira krémes.

A szóban forgó sajtműhely egy kétszáz literes sajtkáddal egy utcával odébb van. Tulajdonképpen – meséli Attila – egy egész kis ház erre a célra van kialakítva, a nászajándékukból vették a telket a házzal. Még dolgoznak rajta, még csinosítani kell, de a melegebb idő beálltával már ott fognak készülni az áldomáspataki ínyencségek.

Budapestről a Gyimesekbe

Attila felesége, Réka Budapestről érkezett tíz évvel ezelőtt a Gyimesek völgyébe, szakmáját tekintve tájépítész mérnök. Budapesten legalábbis az lenne. De Áldomáspatakán – egy merőben más világban, mint ahonnan származik – nem dolgozik a szakmájában, neveli három gyermeküket – a kétéves Emesét, a négyéves Imolát és a hatéves Benedeket –, besegít a sajtkészítésbe, támogatja a férjét. A Gyimesek völgyében lelt otthonra. Diplomamunkája a Székelyföldön készült, Attilával egy csíksomlyói rendezvényen ismerkedtek meg. Itt ragadtam – jegyzi meg őszintén mosolyogva. „Húsz év padban ülés után vágytam arra, hogy tegyek valamit, és volt is itt tennivaló. A maga módján itt nagyon szabad az élet. Beosztani is be tudjuk a munkákat, igyekszünk önellátóak lenni. Nekem nagyon tetszik. Manapság, amikor semmi sem biztos, jó, hogy nekünk van itt egy biztos alap. De egyedül nem lehet megvívni a harcot az egész világgal. Nagyon jó lenne, ha jönnének még fiatalok, nekem csak a közösség hiányzik ahhoz, hogy azt mondhassam, minden nagyon szép és jó itt” – válaszolja, amikor arról kérdezem, hogy mi hiányzik a teljes boldogsághoz.

„Engem sokszor bánt, amikor azt mondják, kérdezik, hogy Réka miért nem olyan, mint mi. Nem, nem olyan, mint mi, neki akkora dolog volt ide eljönni, s otthagyni a budapesti életet, hogy az sokan fel sem fogják” – fakad ki Attila, amikor ő is a közösség hiányát emlegeti. Amolyan csodabogárként tekintenek a házaspárra, hiszen – mint mondják – életszemléletükkel nem igazán illenek bele a környezetbe. Nincs terepjáró az udvaron, quad a garázsban, a házacska kicsi, nincs kölcsön.

Benedek és Imola hosszasan integetnek a kapuból, Attila és a gyerekek pedig azzal az ígérettel bocsátanak utunkra, hogy majd visszatérünk hozzájuk a nyáron dinnyét enni. Tudják, hogy eszik a dinnyét a Gyimesekben? „Egész nap jó keményen dolgozik az ember a mezőn, este felvágunk egy dinnyét, s megesszük jóízűen.”