A pöfékelő Bromo-vulkán tövében: jávai mozaik

A városrésznyi területen fekvő skanzenben örömmel fedeztük fel a bali stílusú házat is. Míg Balin kőfallal kerített, több pavilon szolgál egy-egy család és a házi oltáron tisztelt istenek lakhelyéül, szigorúan elzárva a külső szemlélőktől, addig a jávai vidéken olyan házakat láttunk, amelyeknek utca felé néző teraszán legalább két fotel jelzi a háziak nyitottságát. Több helyen, – a skanzenben is – fiatalok szólítottak meg bennünket, kezükben kérdőívvel. A külföldi turisták véleményére voltak kíváncsiak hazájukról, s a válaszokat képileg is rögzítették. Csak reméljük, hogy a „megszerettük Jávát” szellemű mondataink valahol jó célt szolgálhatnak. A főváros hatalmas bevásárlóközpontjaiban akár otthon is érezhettük volna magunkat a világcégek üzletei között, a plázacicák sem hiányoztak, az éttermi részek azonban nem a megszokott illatokkal hívogattak.

Ötszáznégy Buddha-szobor

Közép-Jáva déli részén fekszik Yogyakarta városa, közelében két világszenzáció található: a buddhista Borobudur templom és a hindu Prambanan templomegyüttes.

Senkinek sem ajánljuk, hogy egy napba zsúfolja bele a kettőt, bár ez ott bevett szokás. Borobudurt a világ legnagyobb buddhista sztúpájaként tartják számon, egykori nagyságát jellemzi, hogy az építményt 504 Buddha-szobor díszíti. Emellett az ezret meghaladó míves domborműegyüttes alapos megtekintése is hosszú időt igényel. Prambanan minket a Kambodzsában látott Angkor templomegyüttesre emlékeztetett. Földrengés már többször romba döntötte, de újra és újra helyrehozták a megszentelt építményeket – talán a gyarmatosítás miatt érzett lelkifurdalás miatt – holland segítséggel. Mindkét helyet gyönyörű, ápolt park veszi körül.

Ahogy kezdett világosodni, egyre jobban láthatóvá vált a pöfékelő Bromo. Morajlásai után fekete felhőt okádott ki magából. Amikor elcsendesedett, fehér felhőt eregetett. Napfelkeltekor láthatóvá vált a mögötte fekvő 3700 magas Semeru, ami olykor szintén pipált. Életre szóló élmény volt az a két óra, amit fenn töltöttünk: láttuk, ahogy a nap sugarai áttörtek a felhőkön és egyre élesebben lehetett kivenni az egymás után sorakozó vulkánokat. Megrendítőnek éreztem a visszafelé úton látott emberek munkáját, akik a füstszagban, maszkban, a hihetetlen meredek kiskertjeikben – bízva abban, hogy nem lesz újabb kitörés, és nem telepítik ki újra őket – hajladoztak.

Közlekedési káosz

A közlekedés számos eszközét kipróbáltuk. A tuk-tukok a fővárosban kulturáltak, motorosak (kis autókhoz hasonlítanak). Probolinggóban és Yogyakartában viszont többnyire lábbal hajtott tricikliszerű, igénytelen, lepusztult szerkezetek várják az utasokat. A nagy melegben elnyúlva sziesztáznak rajtuk tulajdonosaik. Néha úgy éreztük, zavarjuk őket, s szívességet tesznek nekünk azzal, hogy útra kelnek velünk. Igaz, embert próbáló volt számukra a szolgáltatás a városokban lévő szintkülönbségek miatt. A taxizás elfogadható árú, bár a fővárosban a sofőrök angol- és térképtudása meglepetésünkre igencsak hiányos volt.

A távolsági buszok kamikaze módra közlekednek a kétsávos utakon, sofőrünket az sem intette óvatosságra, amikor egy oldalára borult teherautó és egy elütött motoros mellett haladtunk el. Viszont olcsón és kényelmesen lehet utazni, felhajtható lábtartók szolgálják az utasok kényelmét.

Az állomásra csak ellenőrzés után lehet belépni, sőt a jegyeket is névre szólóan, személyi igazolás alapján állítják ki. A gyalogosközlekedésben a sípos emberekre hárul az emberek védelme. A fővárosban például a zebránál a gyalogosok zöld lámpája ellenére az autósok, motorosok simán közéjük hajtanak. Ekkor ugrik elő a sípos ember, integet, hangjelzést ad, s pár másodpercre megakasztja a forgalmat. No, ilyenkor szaladni kell.