Volt egyszer egy videós világ...

Ebben az időben környékünkön csak a Román Televízió egyes csatornája volt elérhető, ahol naponta két órányi műsorból legalább egy, a hőn szeretett vezetőről és doktor-mérnök-akadémikus feleségéről szólt. Ezért nagy kincs volt egy videokészülék, amit általában külföldön élő rokonoktól szereztek be az itthoniak – közel egy új Dacia árába került.

Nekem is küldött a testvérem Kanadából egy ilyen szerkentyűt, három napig álltam sorban a  bukaresti vámnál, aztán nagy volt az öröm, amikor hazavihettem. Hirtelen annyira népszerűek lettünk szomszédaink, ismerőseink körében, hogy egymásnak adták a kilincset, hozták a jobbnál jobb filmeket, és többé nem volt nyugtunk, szabadidőnk, békés-csendes családi ebédünk, meghitt sziesztánk. Az utcán is így köszöntek: mikor videózunk egy jót!?

Hát, rövidesen két, három váltásban videóztunk. Aztán mikor már nem fértek a videóvendégek a lakásunkban, ha a családom a szomszédban várta a film végét,  úgy döntöttem, hogy bekábelezem a szomszédokat is. A városban több ilyen hálózat működött. Az egyik ilyen videótulajdonos kiszámolta, hogy hálózatán 1989 májusától 1990 júniusáig összesen 893 (!) filmet mutatott be, ez havonta kb. 70 (!) filmet jelentett. Abban az időben egy mozijegy ára 6 lej volt, ezért az udvarhelyiek örömmel fizettek 50–100 lejt is a „videósnak”, aki minden este 2–3 filmet továbbított a hálózatán. Egy idő után mikrofont is használtunk. Én például felkonferáltam az adást: „Jó estét kedves szomszédok. Tom és Jerry következik, majd egy negyedórát zenélünk, amíg a gyerekeket lefektetitek. Háromnegyed kilenctől Panoráma, utána film. Ágica gyere haza vacsorázni” Mire a kislányom a harmadik szomszédnál a televízióhoz hajolt, és belekiáltotta: csak a rajzfilm után! Jó!?

Aztán jött a ’89-es fordulat, ekkor mindenki a Román Televíziót nézte, de mi továbbra is, főként a Magyar Televízióból felvett műsorokat továbbítottuk egyhetes, később egynapos késéssel. Nagyváradon néhányan csak abból éltek, hogy felvették nekünk a tévéből a magyar műsorokat, és a mozdonyvezetőtől küldték a kazettát Segesvárra. Pontosan tudtuk, hol áll meg a mozdony. A román masiniszta már nyújtotta is ki az ablakon a csomagot. Hálásan megköszöntük és a kialkudott ár mellett, néha vittünk neki kürtőskalácsot, szilvapálinkát. Aztán a Dáciával a bombatölcsérnyi gödröket kerülgetve hajtottunk Udvarhelyre, hogy még aznap este bejátszhassuk, és sokszorosítsuk a Panorámát, a Szerencsekereket, a friss magyar videoklipeket, amiből készült az esi kívánságműsor. A legügyesebb videósok közé tartozott: Bálint József, Balázsi Árpád, Bernáth József, Lurcza József, Sándor László, Jakab Ernő.

1991-ben a műsort helyi, szerkesztett anyagokkal is kiegészítettük. Az első adás az Orbán Balázs Közművelődési Egyesület Stúdiójában készült, OBKE-videó név alatt. Katona Ádám volt a „főnök”, aki a rendszerváltás után elsőként fogalmazta meg a Székelyföld autonómiaigényét. Az Illyés Közalapítványtól kapott támogatásból megvásárolta a legszükségesebb felszerelést egy kis VHS-televízióstúdió számára, amely a Művelődési Házban kapott helyet. Én is ott dolgoztam, akkor a Népszínház szakirányítója voltam, és úgy gondoltam, hogy a színház kiváló kiinduló pont lehet egy majdani televíziós, esetleg filmes produkció számára. Ezért az OBKE-video szerkesztője lettem. Zenglitzky Zoltán, valamint Demeter Levente voltak az operatőrök. Az elkészült anyagot több példányban a videósok rendelkezésére bocsátottuk. Ugyanekkor egy konyhaszékre tett kölcsönkamerával, a nagyszobából, Balázs Árpád (aki nem azonos a videós Balázsi Árpival) és Bálint Jóska már élő adást is szolgáltattak.

1991 júniusában, a mostani Tompa László-iskolát a székelyudvarhelyi Marin Preda Líceum számára szerette volna átadni a tanügyminiszter, ami heves tiltakozást váltott ki a városban. Kamerával követtük az eseményeket, és Verestóy Attila szenátor közbenjárására – szinte élő adásban – kompromisszumos megoldás született, és a kérdés megoldódott. Az erről készült tudósítást még aznap este, a többi hálózaton is adásba küldtük. Másnap Katona Ádám nagyon dühös volt, és engem azonnal kirúgott. Zenglitzky Zoltán és Demeter Levente nem értették mi történt, és szolidaritást vállaltak velem. Ezért a felszerelést le kellett adni, de még készítettünk egy utolsó kazettát a hálózatnak, csak most már ZDF főcímmel (Zenglitzky, Demeter, Farkas).

Azután megkerestük Balázs Árpádot, és közösen létrehoztuk a Pro UTV alapítványt. Az első támogatónk Hosszú Attila volt. 1992 tavaszán felhívott Verestóy, hogy rövidesen megszavazzák a médiatörvényt, és sürgősen céget kell alapítani, mert másként nem működhetünk. Összehívtam a videósokat, felmértük, kinek mekkora hálózata van, hogy azt majd apportként beszámítjuk a létrehozandó kft-be. Verestóy javasolta, hogy vegyük be a sógorát, mert készpénzre is szükségünk lesz, ugyanakkor Ferenczy Károly komoly üzleti tapasztalattal rendelkezik. Megtettük, azzal a feltétellel, hogy Ferenczy Károly résztulajdona maximum 45% lehet. Így jött létre az UTV Kft., amelynek én lettem az első igazgatója. A városlakók jó szemmel nézték a kezdeményezést, örültek a helyi adónak. Sokan rögtön kifizették kábeltévébekötési-díjat. Az UTV egyre népszerűbb lett, a tömbházlakások legtöbbjébe beköttették a kábeltévét. Tizenötmillió lejes banki kölcsönből vásároltuk az új fejállomást, de alig két hónap alatt már törleszteni tudtuk a kölcsönt. Megépült az egységes kábelhálózat, most már a modern, többcsatornás rendszerrel. A műszaki igazgató Dávid Balázs volt, aki a vonalerősítők gyártását is beindította. Ekkor került a céghez a későbbi igazgató Csáki Jenő, aki a NYÁK (nyomtatott áramkör) gyártásért felelt. Az UTV ekkor több mint negyven embernek adott munkát. Az első év nyereségéből a csíki kábeltelevíziót is megvásároltuk, és ott is beindult a műsorkészítés.

Egyre többen csatlakoztak az új kábeltévéhez, és fel kellett számolják hálózatukat a régi videósok, akik kimaradtak az UTV-ből. Bernát József és Balázsi Árpád megkeresték Hosszú Attilát, aki másfél millió dolláros beruházással 1993-ban létrehozta Udvarhelyen a második televíziót, melynek lényege az volt, hogy az előfizető – míg az UTV-nél csatlakozási díjat fizetett – az Ati-beta Televíziónál gyakorlatilag részvényt vásárolt. A stúdiót a legmodernebb technikával látták el, első főszerkesztője a bukaresti Györfi György lett, aki először a két operatőrt, Zenglitzky Zoltánt és Marossy Gézát csábította át az új televízióhoz.

A műsorkészítés profi szintre emelkedett. A versenyhelyzetben az UTV is egyre jobban teljesített. Egy alkalommal, amikor Zenglitzky az Ati-betánál dokumentumfilmet készített a bútorgyárról (Évgyűrük), kölcsön adtam egy napra az UTV képkeverőjét. Ezt Ferenczi Károly árulásként értékelte, és megromlott a kapcsolatunk. Később az igazgatásról is le kellett mondanom, de egy ideig még dolgozhattam az UTV-nél mint szerkesztő.

Közben megszületett a Duna Televízió is, ahonnan főként a Panoráma volt rendezője, Tanos Miklós segítette az udvarhelyi tévések szárnybontogatását, függetlenül attól, hogy melyik tévénél dolgoztak. Ebből az időszakból nagyon sok tehetséges fiatal kezdte meg, sok esetben máig tartó együttműködését a nemzet televíziójával: Bán Kata, Baloga Sándor, Demeter Levente, Kádár Melinda, Jakab Endre, Marossy Géza, Nagy Judit, Szőke Laci, Szikszai Olivér stb. Ebből a merítésből való a későbbi filmes Bálint Arthur, Szabó Károly, Fazakas Szabolcs, és én magam is az itt szerzett televíziós ismeretek alapján tíz éven át dolgoztam sikerrel Budapesten, több közszolgálati és kereskedelmi televíziónál.

Az 1996-os választási kampányban az Ati-beta Hosszú Attila szenátorjelöltet támogatta, míg az UTV Verestóy Attilát. Az eddigi egészséges konkurencia, ami jótékony hatással volt a műsorok minőségére, átcsapott durva, egészségtelen versengésbe és lassan-lassan csakis a másik fél rágalmazására koncentráltak. Ez rányomta bélyegét a műsorkészítők hangulatára, és az alkalmazottak – elsősorban az UTV-nél – zúgolódni kezdtek. Megkezdődtek az összeveszések, átigazolások, elbocsátások.

Ferenczy Károly először engem kényszerített, hogy a tulajdonrészemet adjam el neki (jóval áron alul), de aztán később az összes UTV-tulajdonossal hasonlóképp bánt el. A dolgok akkor fordultak még rosszabbra, amikor 1998-ban a két televízió vezére, Ferenczy Károly és Hosszú Attila a város elé álltak, kifejtették, hogy az egyesülés közös szándéka sok-sok jót fog hozni a városnak, és létrehozták a Digital 3-at, ami alól a kábelhálózatot eladták. Ezzel a székelyudvarhelyi városi televíziózás elindult a lejtőn. Hosszú Attila elhunyt. A munkatársak lassan szétszéledtek.

A Digital 3-at a Sztár Rádióval együtt Fernczy Károly takaréklángon működteti, csak választások alkalmával pörgeti fel. Amikor utoljára így pörgött, össztüzet zúdított az akkori polgármesterre. Ebből jó is származott, mert Szász Jenő polgármester 2001-ben ellenlépésként – a magyarországi kapcsolatait kihasználva – az Illyés Közalapítvány segítségével létrehozta a Duna Televízió székelyudvarhelyi stúdióját, ahol a legjobb udvarhelyi tévések kaptak munkát. Ez a csapat túlélte a Gyurcsány-időszakot is, amikor a kolozsvári és a marosvásárhelyi Duna-stúdiók finanszírozási nehézségek miatt leálltak. Most már havonta egyszer önállóan is jelentkeznek a Duna Televízión a TÉRkép Ráadás – Székelyföldi Magazin műsorral, mely bepillantást nyújt a történelmi Székelyföld háromnegyed milliós lakosságának életébe. A magazin célja bemutatni, hogy Székelyföldön van élet, az itt lakók tudnak együttműködni, hogy elindultak olyan folyamatok, amelyek a térség megerősödését szolgálják, hogy ezen a mintegy 13 ezer négyzetkilométernyi területen rengeteg értékkel találkozhat az idelátogató. Rajtuk kívül még legalább három kis profi műhely működik Udvarhelyen, akik szintén a Duna Televíziónak és az M1-nek tudósítanak.

A televíziós szakma egyik legnagyobb nehézsége, ugyanakkor izgalma is, az a hihetetlenül gyors technikai fejlődés, aminek állandóan meg kell felelni. Húsz évvel ezelőtt úgy dolgoztunk, hogy ma megmosolyogjuk az akkori időket, azokat az eszközöket muzeális daraboknak tekintjük. Valahogy mégis volt egy jó kisugárzása annak, amit csináltunk, mert úgy éreztük, hogy szolgáljuk a közösségünket. Azt gondoltuk, hogy a televízió a demokrácia házőrző kutyája. Milyen szép gondolat volt, hogy a székelyudvarhelyi Ati-beta-előfizetők egyben tulajdonosok, részvényesek is voltak. A részvénytársaságot, mint távközlési- és műsorszolgáltatót (telefon, internet, televízió) a tőzsdére álmodták, aztán jöhetett volna a műholdas közvetítés. Szép álom volt, szertefoszlott, de mégsem volt hiába való. Ma a Duna Televízió a székelyföldi regionális stúdiójának köszönhetően, akár élő adásban továbbíthatja Székelyföld üzenetét a világ magyarsága számára. Ez bizony nagy dolog.

De azért a szórakoztatásra, tömegtájékoztatásra koncentráló nagy televíziók és rádiók korában egyre többen felismerik azt is, hogy mennyire szükség van a szűkebb környezet eseményeire, az ott élő embereket foglalkoztató kérdésekre és válaszokra figyelő, interaktív médiára is. Ebben sem vagyunk rosszak, hiszen például itt van a Székelyhon.ro, ahol már megvalósult az interaktív televíziózás kezdeti szakasza. A nézők, olvasók kommentálják, kritizálják, megdicsérik a felvételt, a cikket, a tudósítást.

Húsz éve szinte mindent elhittünk a televíziónak, mert erősen hiszékenyek voltunk, ma meg túlságosan is szkeptikusak vagyunk, nem csoda, hiszen annyiszor átvertek. Most azért itt van a 21. század médiája, az internet. Jó alkalom, hogy megbeszéljük dolgainkat, tanuljunk civilizáltan érvelni, vitázni, mert mindannyiunk közös érdeke, hogy élhető, egészségesen jó hely (good places to live) legyen és maradjon a Székelyhon.