Vásár – hogy legyen

Előbb csodálkoztak, majd sopánkodtak

A marosvásárhelyi November 7-iként ismert napipiacra szombaton délelőtt látogattunk ki. A bejárat közelében felállított három stand távolról sem idézett vásárhangulatot, inkább belevegyült a rendes napipiaci hangulatba. Kivéve a meghívottak által alkalmazott árakat. Azok inkább egy sokcsillagos szálló étterméhez illettek volna.

Mangalica kaviáráron

A máramarosiak mangalicatermékekkel próbálták több-kevesebb sikerrel elbűvölni a közönséget, ez annyiban sikerült is, hogy sokan megálltak a standok előtt, előbb csodálkoztak, majd bámulatba estek... az árcimkék láttán. Ami érthető is. A bazsalikomos kolbász kilóját 30, a füstölt házikolbászét 40, a füstölt szalonnáét 30, a füstölt sonkáét 35, a füstölt hosszúhúsét pedig 55 lejért kínálták... volna, ha lett volna kinek. Mindez pedig olyan körülmények között, amikor a város egyik hasonló termékeket (is) árusító boltjában mindezeket 50 százalékkal olcsóbban is meg lehet vásárolni. Igaz, az nem házi (egyébként ezekről is az derült ki, hogy egy kereskedelmi társaság készíti), de azért ez az árkülönbözet túlzás.

Visszafogottabb törcsváriak

Hogy mitől tartozik Máramaroshoz a Brassó megyei Törcsvár, örök talány marad. Tény azonban, hogy egy Törcsvár melletti termelő – bizonyára korábbi tapasztalataiból kiindulva – emberközelibb áron kínálta termékeit. Ezek sem voltak kimondottan vásárlóbarát árcimkék, azonban mindenképpen közelebb álltak a honi realitáshoz. A tehéntelemeát 20, a juhtelemeát 22, az ízesített és füstölt nyers sajtokat 30–35 lejes kilónkénti áron adták. És adták. Mert ezekre már „ráharaptak” a környék nem túl vastag pénztárcájú vásárlói. A fakéregbe gyömöszölt túró már valamivel drágábban várta – hiába – a vásárlókat. Úgy, hogy ezek ott is maradtak a pulton egészen a vásárnak nevezett valami zárásáig. Senkinek sem akaródzott ugyanis megpróbálni, milyen is az a híres nevezetes  fenyőkéregbe zárt juhtúró.

Csángó kenyér

Szeretjük mi a csángókat, de a kenyerüket már nem annyira

Egy kisebb standon egy gyimesközéploki sütőipari cég kínálta a kenyerét. Búzából, rozsból sütöttet egyaránt 8 lejes kilónkénti áron. Voltak ugyan merészebbek, akik rászánták magukat a vásárlásra, de a kétkilósnak felét, estleg negyedét reszkírozták meg. Az egész kenyeret már szinte senki nem vitte, sokallták a 16 lejt érte, s mint ahogyan az egyik nézelődő megjegyezte „szeretjük mi a csángókat, de a kenyerüket már nem annyira, azért a túlzásoknak is határa kellene hogy legyen”.

A bajt kerülni kell

Nem tudni, ki vagy mi adta az ötletet a helyi szervezőnek, hogy ilyen távoli vidékekről származó árusokat hívjon meg. Bőven lett volna Maros megyei gazda, aki szívesen vinné vásárra házilag készült, következésképpen öko termékeit. De ezeket meg kellett volna keresni. A kereséssel azonban munka van. A munkával meg baj. A bajt pedig kerülni kell. Így aztán lett ebből a vásárból, ami lett. Vagyis semmi.