Turkálunk, majd javíttatunk

Mint Ambrus Attila cipész elmondta, a használtcipő-kereskedések hatalmas konkurenciát jelentenek a cipészeknek. Ugyanis ha néhány tíz lejért beszerezhetők a viszonylag jó minőségű lábbelik, az emberek nem áldoznak a régiek javítására, s még kevésbé új cipők készíttetésére. Általában azok javíttatják meg a régi cipőt, bakancsot, akik megszokták, megszerették azt. A drágán megvásárolt motoros csizmákat és külföldről beszerzett túrabakancsokat is egyszerűbb, kifizetődőbb megreparálni, mint újat venni helyettük – vélte Ambrus. Ám többen is hagytak már nála lábbelit úgy, hogy lemondtak róla, mert olcsóbban turkáltak másikat, mint amennyibe a javítás került volna. Kliensei leginkább kisebb javításokat kérnek: a hideg időszakban sokan cseréltetnek cipzárt téli csizmájukon, a leggyakrabban azonban magassarkú cipőket visznek hozzá, hogy flekket cseréljen rajtuk. A női cipősarkak gyorsan elhasználódnak a betonjárdákon, de a járás módjától is függ azok időtartama: van, aki néhány hetente viszi flekkcserére lábbelijét, van, akinek több hónapig is kitart. A cipész ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy az olcsó és egyszerű flekkezéssel komoly orvosi kezelések kerülhetők el: az eljárt sarok miatt természetellenes a lábtartás, ennek következtében pedig komoly ortopédiai problémák, például bokasüllyedés vagy egyéb deformitások alakulhatnak ki. A különféle cipődivatok újabb gondok okai lehetnek: a tartás nélküli darabok lúdtalpat, a néhány éve előszeretettel viselt holdjárók pedig bizonyítottan csípőproblémákat eredményezhetnek.

Meddig tart a turkált lábbeli?

Az egyik használtcipő-kereskedésben hétről hétre nagy a sürgés-forgás: több vásárló panaszkodott arra, hogy a nyitás perceiben majdhogynem tömegverekedés zajlik le, mindenki fejvesztve rohan, hogy megszerezze a legjobb darabokat. Elmondásuk szerint vannak, akik zsákszámra hordják el a cipőket, így annak, aki csak egy-két pár lábbelit szeretne, néha nem marad jó minőségű áru. A nyugdíjas vásárlók kijelentették: elég baj, hogy szerény életjáradékukból csak használt cipőre futja – azt is csak egy- vagy kéthavonta engedik meg maguknak. Tapasztaltak már olyat, hogy a használtan beszerzett lábbeli talpa néhány hetes viselés után tönkrement.

Ambrus Attila elmondta, a megrendelők körülbelül nyolcvan százaléka turkálóban beszerzett cipőjét viszi javíttatni, mert előfordul, hogy már egy-két használat után leválik a talpa. Ezek azonban nem minden esetben javíthatók, mert az utóbbi néhány év tapasztalatai szerint a cipőtalpak anyaga porózusabb, könnyebben törik vagy hasad. Az ilyen lábbelikre nem érdemes új, minőségi  talpat tenni, mert a művelet körülbelül hatvan lejbe kerülne, ennek töredékéből azonban újat vagy alig használtat lehet turkálni. Emiatt mostanában sokkal kevesebben fordulnak a cipészekhez, mint például két évvel ezelőtt. Volt már arra is példa, hogy a kliens két pár csizmából készíttetett egyet: ez viszonylag olcsón, körülbelül harminc lejért megoldható, de csakis akkor, ha a két csizma paraméterei nagyjából azonosak: magas sarkú lábbeli felső részét ugyanis nem lehet lapos talpra illeszteni, sem kerek orrból hegyeset vagy szögleteset kialakítani. Cipőt Ambrus utoljára öt éve készített, mert az emberek nem hajlandók annyi pénzt áldozni egy új párra, mint amennyiből csekély számú megrendelés esetén előállítható. Az alapanyag beszerzése nagy tételben történik – néhány cipő készítéséhez kevés, jó minőségű bőrt vásárolni majdhogynem lehetetlen, egy nagyobb megrendelés esetén azonban megoldható lenne.

Haldokló ortopéd cipészet

Konrád János székelyudvarhelyi cipész ortopéd cipőket is készít, elmondása szerint azonban négy-öt éve nem tudott emelni a munkadíján. Hozzáfűzte, ebből a szakmából nem lehet gyorsan meggazdagodni, ezért 1990 óta a környéken senki sem tanulta ki. A környéken tehát egyedül ő foglalkozik ortopéd cipők készítésével. Udvarhelyszéken kívül Szováta, Gyergyószentmiklós, Sepsiszentgyörgy környékéről, illetve Konstancáról, sőt Kanadából is volt már megrendelése. Ennek ellenére ha bérelnie kellene műhelyét, bizonyára már lehúzta volna a rolót – mondta el. Az alapanyag folyamatosan drágul: elmondása szerint ugyanannyi pénzből, amennyiből a kilencvenes években egy autó csomagtartóját megtölthette, most csak annyi anyagot vásárolhat, amennyit kézben is el tud hozni. Mivel a különféle problémák orvoslásához különböző pereméterekkel rendelkező lábbelik szükségesek, ezek ára eltérő. Ám a kizárólag kézzel készített, esztétikus cipők legfeljebb 30–40 lejjel kerülnek többe, mint a forgalmazó cégeknél beszerezhető lábbelik. Meggyőződése azonban, hogy azok, akik leginkább gyógycipőre szorulnak, nem engedhetik meg azt maguknak. Bonyolult művelet egy ilyen cipő elkészítése: egy normál használatra szánt lábbeli legyártásához is huszonhatféle kellék szükséges, a gyógycipőéhez még több. Az ortopéd cipőket kimondottan a sérült vagy rendellenesen fejlődött végtagra szabottan kell elkészítenie, azok ugyanis kis eltérés esetén is sérthetik a problémás lábat. „Fájdalmas szobrászat az én szakmám” – foglalta össze munkája lényegét, hozzáfűzve, ahhoz, hogy megfelelő lábbelit készítsen, át kell éreznie a megrendelő fájdalmát. Bár nagyon szereti munkáját, amint eléri a nyugdíjas kort, valószínűleg leadja működési engedélyét – összegzett a cipőkészítő.