Szekértúrán, a nagy háborúra emlékezve

Nyolcadszor vágtak neki Orbán Balázs-i lelkülettel a szekeres honismereti zarándoklatnak. A forgalmas utak helyett felhagyott erdei-mezei ösvényeken jutottak el egyik falutól a másikig. A helybéliekkel idézték fel a múlt század elejének emberveszteségeit. Pénteken az utolsó előtti állomáson, Firtosváralján jártunk.

A harminc, zömmel Hódmezővásárhelyről és Budapestről érkezőn meglátszott a nap heve, de nagy esők is hátráltatták a szekerezést. A falubeliek fogaton eléjük mentek, és a határban énekszóval köszöntötték őket.

Sípos László helyi unitárius lelkész a kétszáz éves, felújítás alatt álló templomban elmondta: a látvány önmagáért beszél. Van akarat, holnap, jövendő! Jelképesen megemelte kalapját azok előtt, akik sarával-esőjével vállalták az utat – belülről valami arra indította: vállalni kell. A népes megemlékezők imája azokért szólt, akik életüket-vérüket adták nemes célokért. Két verssel köszöntötte a különböző korú tisztelettevőket és azokat, akiknek csak nevét olvashatták fel az emléktábláról, avagy névtelen sírokban nyugszanak. Életüket áldozták a hazáét, a szabadságért, a megmaradásért.

A sasos behívók áldozatai

A falu legidősebb embere, a 88 éves Bálint Zsigmond megköszönte, hogy a Firtos hegye alatt élőkkel róják le kegyeletüket. „Borzalmas idők jártak, amikor az emberek a sasos behívókat kapták. A faluból sokan életüket áldozták. Apa harmadmagával ment, csak ő került haza, fiai odamaradtak.” Huszonkét nevet véstek az emléktáblára.

Az Ezer Nemzetség Ivókupa Baráti Társaság és a szekértúra vezetőjét, Fazekas Özsébet a firtosváraljai veszteséglista intése érintette meg legmélyebben. „Ez a közösség szívén viselte a hősök emlékének a tiszteletét”: Ember! Eszmélj! Ezek a hazáért áldozták életüket. Emlékük áldott.
Lőrinczi Lajos esperes elmondta, több száz nevet olvastak fel az elmúlt héten: azokét, akik „fészküket védték”. Sok szájról szájra terjedő emléket is meghallgattak. A fiatfalvi bácsi mesélte: huszár nagyapja egykor úgy jött haza, hogy az összes csatát megnyerték. Itthon tudta meg, hogy elveszítették a háborút. Hogy lehet?

Grezsa István orvos bevallotta: a kegyeleti utazás rendkívül megterhelő lelkileg. Olyan fizikai, szellemi súly, amely évekre fog hatni. Megrendítő volt a közösségek viszonyulása. Tapasztalták: a „Nagy háború” emberveszteségben ugyanazt eredményezte, mint amit tapasztaltak az Alföldön. A kegyelet mellett jövőbe mutató a közös azonosságtudat: egymás terhét hordozzátok. Erdély nélkül Magyarország sincs!

„Ez nehéz!”

Bordás Gábor 28 éves, a svédországi Uppsalából érkezett. Apai ágon nagyszalontai kötődésű, a hazalátogatás a gyökerek felfedezése is. \"Itthon érzem magam. A megemlékezés nehéz. Egy évet, a sorkötelességet leszolgáltam. Katonás egyén vagyok, jól éreztem magam ezekben a körökben. Milyen lehetett azoknak, akik átélték a háborút; az a sors, amelybe belekényszerítették őket? Megérdemlik a tiszteletet!”

Fazekas Özséb Szilveszer pannonhalmi bencés diák mind a nyolc szekértúrán részt vett. Az ideinek jellege miatt fontos célja volt. Eddig csak átmentek a falvakon, most megálltak. Mindenütt várták őket. Új erőt adott, hogy szükség van jelenlétükre a megemlékezéshez.

Fazekas Özséb kifejezte: mindenütt nagy szeretettel és tisztelettel fogadták őket. Kiemelt helyszínek is voltak, ahol a helyi közösség nagyobb létszámban és ünnepi készülettel csatlakozott hozzájuk. A visszajelzés megerősítette az elhatározást: „végigvisszük a kegyeleti emléktúrát”. Folytatják: a következő három évben a szekértúra részvevői ellátogatnak egy-egy első világháborús helyszínre: télen Galíciába és Lodomériába mennek, ahol a székelyek is harcoltak.