Feketetó – fekete tó

Bár idén igen komoly szervezési nehézségek is voltak – nem lehetett egyazon héten, zsinórban tartani az előadásokat –, s bár a szervezők szerényebb keretből gazdálkodhattak, a fesztivál így is kiválóan betöltötte azt a szerepet, amelyet kivívott magának és betöltött az elmúlt évek során. Olyan lehetőség ez, amely által a székelyudvarhelyi közönség ráláthat arra, hogy mi történik a hazai táncszínházi műhelyekben, illetve egy kis ízelítőben is részesül a magyarországi kínálatból. Az Össztánc Ősszel nem annyira a mozgásszínházi kísérletezés, mint inkább a népi ihletésű produkciók számára jött létre.

A Feketetó című előadás az Erdély földrajzi és történelmi határán, a Király-hágó alatt elhelyezkedő híres vásároshelyről szól, pontosabban arra utal vissza, ahol annak idején a közeli kisrégiók állattartói, népi mesterei, kézművesei találkoztak. A vásár maga a nép kultúrájának találkozási helye volt egykor, gyakorlatilag itt valósult meg a folklórkontaktus, közös színtér volt a magyarok, románok, szászok és cigányok számára: ilyenkor „cserélődtek” ki a motívumok, kerültek át a használati tárgyakkal a másik etnikum életterébe. A szocializmus idején – a ’70-es, ’80-as években – többnyire az értelmiségi fiatalok egyik fontos találkozóhelye volt, ahol nyilvánvalóan fennmaradt a kirakodóvásár jelleg is, de egyre inkább egyféle bolhapiaccá változott, a kilencvenes évektől pedig igazi zsibvásár. Feketetó manapság már nem a minőség és a múltból érkező hagyaték forráshelye, hanem a bóvlié, jobbára az ellenőrizetlen technikai eszközöké, a mindent elárasztó műanyagoké, a városi kacatoké és a nejlonkultúráé. Olyan, amilyenek mi vagyunk. Egyre silányabb, egyre semmilyenebb hely, hiszen velünk együtt romlott. A belehányt mocsoktól fekete forrás táplálja ezt a sötét tavat. Mi rontottuk el?

Ez az előadás arról szól, hogy fokozatosan elfeledjük gyökereinket. A tánc és a zene eszközei kiválóan alkalmasak ennek érzékeltetésére, hiszen a klasszikus hangszerek helyét fokozatosan átveszik a modern zeneszerszámok – a szaxofon, a dob, a harmonika –, egyre többen csak nézik a táncot és a mozgást. Eldiszkósodik, bulivá züllik a „bál”, amelyben egykor együtt és külön-külön is jelen volt a népi esszencia, egyszerre, egymással működően és egymásból fakadóan volt magyar, román, szász és cigány. Lassan még a népi ruhadarabok emlékét is levedlik a táncosok, egyre gyakrabban tűnik fel rajtuk a baseballsapka, a póló, a napszemüveg, amely a látót megfosztja a világ lényegétől s a közeledőt a szemkontaktustól. És vajon mi van a reklámtasakokban, amelyeket a színpadra is magukkal hurcolnak? Talán turkálós cucc? A hatás kedvéért talán még a „manele” is szóba jöhetett volna. Esetleg egy-egy tulipánokkal körülpingált szintetizátort is megszólaltathattak volna, bár tudjuk, hogy mindez itt van, jelen van életünkben, eláraszt, befed és magával sodor.