Családok egymásért

Márk Emese pszichológus, a pszichoszociális nehézségekkel küzdő gyermekek számára fenntartott támogató és tanácsadó központ munkatársa portálunknak elmondta, találkozási lehetőséget szeretnének biztosítani a megyében élő nehéz sorsú, valamint a tehetősebb, szociálisan nyitott családoknak. Így a segítő család nemcsak látná, hanem szakemberek segítségével megoldást is kereshetne a rászoruló családok problémáira, miközben mindannyian tanulnának egymástól. Úgy gondolják, hogy azok a családok, amelyek készek segíteni, egy nehéz sorsú család meglátogatásakor rádöbbenhetnek, hogy egyeseknek nap mint nap problémát jelent az, ami számukra adott. Emellett az „örökbefogadó” családok gyerekei felismerhetik, azt követően pedig jobban értékelhetik a szüleiktől kapott törődést – részletezte Márk.

„Nagyvonalakban már összeállítottuk azoknak a családoknak a listáját, amelyeken segíthetnének a jobb körülmények között élők, jelenleg pedig a segíteni akarók jelentkezését várjuk” – mondta a szakember. Nem egyszeri alkalommal átadott adományokat szeretnének eljuttatni a rászorulókhoz, hanem egy folyamatos kapcsolatot alakítanának ki a családok között. Az örökbefogadó családot nem terhelné semmilyen kötelezettség, személyes adataiból is annyit oszthat meg a másik családdal, amennyit jónak lát.

Csak utórezgések nélkül vállalják

Székelyudvarhelyen és környékén számos család szorulna segítségre, többek között Sámuel Cecília is kénytelen felvállalni helyzetét, hiszen a sors, akaratán kívül kényszerítette őt és családját ebbe a helyzetbe. Egyedül nevel két gyereket, fiát és unokáját, cukorbetegsége miatt hat évvel ezelőtt elvesztette egyik lábát, látása pedig évről évre romlik.

A 42 éves Cecíliát lába elvesztése előtt is foglalkoztatták a szociális kérdések, nem csupán azért, mert ő is fiatalon került két gyerekkel, válás után nehéz helyzetbe. Ahogy fogalmazott, arra ment rá a lába, hogy mindent megtett azért, hogy ne szoruljon külső segítségre. „Válás után vissza kellett költöznöm ebbe a lakásba, amely teljesen le volt lakva. Húszezer lejbe került a felújítása, amelyet kölcsönből végeztettem el. Ha az állam adott volna kamat nélkül, akkor kimaradt volna a stressz. Persze olyanokról is tudok, akiknek segítettek és visszaéltek ezzel. Szeretnék részt venni ebben a projektben, de csak azzal a feltétellel, ha nem lesznek utórezgései vagy nem érnek emiatt támadások. Sajnos a gyűjtésekkel kapcsolatosan elég rossz véleményük van az embereknek, látjuk tévében, olvassuk sajtóban, hogy a begyűjtött összeg nem a megfelelő személyekhez kerül. Az emberek jogosan fordulnak el a gyűjtésektől” – véli Cecília, aki egy szegedi, hasonló projekt kapcsán már megjárta, hiszen az átverés volt. Ebben egy uniós pályázathoz kérték fel társnak, hiszen határon túli alapítványokra is szükségük volt a magyarországiaknak, a pályázatot meg is nyerték, ami egy csoport mozgássérült egyhetes táboroztatását foglalta magában. Végül a tábor előtt néhány nappal értesítették őket, hogy húszezer forintjukba kerül a vendégeskedés. Azóta a szegedi alapítvány megszűnt.

Sportklubot alapított mozgássérülteknek

Cecília 2008-ban alapította meg a mozgáskorlátozottakat tömörítő Sirály Sportegyesületet. „2007-ben vesztettem el a lábamat, ezt követően egy nagyon mély szakadékba kerültem, azt hittem, vége az életemnek. Nagyon nagy akaraterő kellett ahhoz, hogy továbblépjek. Megkerestek Magyarországról, és kértek, menjek el hozzájuk és nézzem meg, hogyan zajlanak ezek a sportesemények. Félévi győzködés után az akkor kilencéves kisfiammal felkerekedtünk és elmentünk Budapestre, onnan meg vonattal utaztunk Szekszárdig. Akkor láttam először ilyen sok mozgássérült embert egy helyen, akik közül mindenki sportolt valamit. Nekem is szóltak, hogy van fél órám a bemelegítésre. Viccesen megkérdeztem, hogy a nézőknek is be kell-e melegíteniük. Akkor szóltak, hogy tudtomon kívül beneveztek a pingpongversenyre” – emlékszik vissza Cecília, akinek a szervezők tolókocsit is kellett biztosítsanak, hiszen az övét Budapesten ellopták egy tömbház elől, amíg lifttel felment az emeletre.

Tulajdonképpen így kezdődött sportkarrierje, ajánlatot is kapott a szekszárdi csapattól, de ő inkább megalapította az udvarhelyi csapatot. „Az alapszabályzatba minden paralimpiai sportágat beleírtunk, de végül csak a pingpongnál maradtunk. Nagyon jó fizikai kondíció kell a többi sportághoz. Három évnyi eredményeimmel eljutottam a paraselejtezőre, amelyhez másnak legalább nyolc év szükséges. Tavaly szerezhettem volna új pontokat, de mivel romlott a látásom, a térlátásom is nagyon beszűkült, nem látom a labdát egy bizonyos szögből.”

Testvér és rokon nélkül

A háromtagú családnak havi mintegy ötszáz lejből kell megélnie, ebből fizetik az összes költséget. Cecília 350 lej betegnyugdíjat kap, valamint 130 lej fogyatékosoknak járó juttatást és 80 lej szociális támogatást.

Nincs testvére, édesanyját 14 éves korában veszítette el, édesapja egyedül nevelte. „Édesapám rokonaival úgy voltunk, hogy tudtunk egymásról, de sosem voltunk igazi nagycsalád. Miután nagytatám meghalt, nagymamámat és egyik beteg nagybátyámat az egyik testvér vállalta, attól kezdve elmaradtak az évi találkozók, mindenki eltávolodott egymástól. Amíg édesapám élt, ő segített minket. Szerencsére a gyerekek nem követelőznek, megértik, hogy nincs honnan pénzt adnom arra, hogy például cukrászdába menjenek. Próbálom itthon megsütni a süteményt. Nagybaniban vásárolom meg a szükséges élelmiszert és mosószert.”

„Ne váljunk el egymástól”

Cecília 25 éves lánya négy évvel ezelőtt hozta világra gyerekét, akiről hathetes korában teljesen lemondott, és elment külföldre. „Idehozta, hogy vigyázzak két órát a kicsire, és itt felejtette. Négy év alatt négyszer találkoztam vele, utoljára februárban volt itthon, kopogott, és annyit kérdezett: igaz-e, hogy tata meghalt. Mondtam, hogy igen, néhány hónapja temettük el. Azzal megfordult, és mire a pici kiszaladt, ő már a lépcsőház ajtaját becsukta maga mögött. Lett volna lehetőség arra, hogy örökbe vegyék a kislányt, de a fiam arra kért, bármilyen nehézség is adódjon, ne váljunk el egymástól. A kislány havonta 42 lejt kap az államtól, a fiam pedig az édesapjától egy minimális összeget, amit annak idején meghatároztak.” A kétségbeesett nő elsősorban nem anyagi segítséget kér, hanem olyat, amiért nem tud fizetni.

„Cukorbetegségem miatt nem mindegy, hogy mit eszem, a két gyereknek is szüksége lenne változatos étrendre, de nagyon messze állunk ettől. A napi gyümölcsadagot sem tudjuk megvenni, és választanunk kell, hogy diétás vagy kovászos kenyeret vásárolunk. Három éve lesz tavasszal, hogy nem látok írni-olvasni, és nem tudok olyan szinten segíteni egy hetedik osztályos gyereknek, ahogy kellene. Inkább ilyenfajta támogatásra lenne szükségünk, a fiam magánóráit kellene kifizetnie valakinek, vagy olyan tanárt keresünk, aki segítene ebben. Nagy segítség lenne már az is, ha találnánk egy megbízható személyt, aki a kislányt nap mint nap elhozná az óvodából.”