Betondzsungel

Bár korán érkeztünk, a „Rókatelep” már pezsgett az élettől: asszonyok ruhát teregettek a kerítésre, suhancok kóvályogtak az utcán, megszámlálhatatlan koszos, rongyos gyermek szaladgált. Segítőkészek, pénzért bármit elmondanak, bárhová elvezetnek. Idegenvezetőt kerestünk, hisz a telep három tömbházában rengeteg az útvesztő. Egy 2008-as felmérés szerint a negyedben mintegy ötszázan éltek, mára a lakók száma meghaladja a hétszázat.

Tavaly alakult az a tíztagú bizottság, amely nyolcpontos stratégiát dolgozott ki a cigányok felzárkóztatására. A bizottság az alpolgármesteren kívül önkormányzati képviselőkből, az iskolák, az egészségügy, valamint a rendőrség egy-egy képviselőjéből, egy egészségügyi közvetítőből, egy romaszakértőből és a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal szociális osztályának vezetőjéből tevődik össze. A koldulás visszaszorítása, az iskoláztatás, illetve az orvosi ellátás biztosítása mellett a bizottság első intézkedései között tavasszal nagyszabású takarítást rendezne a Budvár-negyedben.

„Valamikor elvittek két kamion szemetet, de azóta több is visszagyűlt. Ha már jönnek, egyúttal a vécéket is megcsinálhatnák, s a padlást is feltámogathatnák” – helyeselt Albi, botcsinálta idegenvezetőnk. A húszéves fiatalember a negyedben született, s bár hét évet dolgozott más városokban, végül csak vissza kellett térnie a B13 telepre. „Nem látták azt a B13 című filmet? Lövöldöznek, s minden. Ott is olyan gettó van, mint itt a budvárosoknál” – tette hozzá. Albi jelenleg munkát keres, legutóbb Bikafalván dolgozott néhány napot. „Tizenheten vagyunk testvérek, én vagyok a legkisebb. Hatan még itt élünk a szüleimmel egy garzonban. De nehéz az élet, főleg télen. 250 lej lakbért kell fizetnünk, de munkánk nincs, így pénzünk sincs” – mondta, hozzáfűzve: szívesen menne ő dolgozni, jobb az, mint a lopás, de iskolai végzettség híján nem veszik fel sehová.

„Vagyunk itt vagy ezren. Most annak 98 százaléka nincs itthon: az emberek elmentek Boldogfalvára vasat ásni. A negyedben vagy kettő-háromnak van állandó munkahelye, a többiek vasaznak, napszámba mennek. Ki ahogy tudja. A szociális segély még egyik hónaptól a másikig sem elég. Vannak, akik kiszabadulnak, elmennek külföldre dolgozni, de visszajönnek. A budvárosok 29 százaléka visszajön” – matematikázott a fiatal.

Az udvarhelyi romák 28 százaléka elvégezte az elemi iskolát, 9 százalékuk a tizenegyedik osztályt is befejezte, érettségi diplomával azonban csupán néhányuk rendelkezik. A Budvár Szociális Központban működő általános iskola mindezek ellenére népszerű, Albi is itt koptatta a padot négy évig. „Szeretnék iskolába menni, de majd csak jövőre. Legfontosabb a munka lenne. A budvárosok mind szeretik a munkát, 29–30 százalékuk biztosan dolgozna, ha lenne lehetőség” – magyarázta.

Elsőként a 45-ös számú tömbházba tértünk be, a folyosón se villany, se korlát a lépcsőnél, szemét viszont van bőven. A tetőrészbe már fel sem lehet menni, hisz annyi a szemét, a cserepek is hiányoznak, így a felső szint lakrészei rendszeresen beáznak. Az épületben vezetékes víz sincs, a lakók a Küküllőről hordják a fürdővizet, ivóvizet pedig a szomszédos lépcsőházból vesznek, öt literenként fél kiló kávéért vagy egy-egy csomag cigarettáért. Áram is csak két tömbházban van, ezt vezetik egyik lakásból a másikba a családok, a számlát pedig „pofára osztják”: a fogyasztástól függetlenül egyesek kevesebbet, mások ennek többszörösét fizetik.

Tóti Mária csak többszöri kopogtatás után nyitotta ki az ajtót, akkor is előbb körbepislogott a sötét folyosóra. Toporogtunk a zsebkendőnyi előszobában, valójában nem is volt hova menni, a konyha még ennél is kisebb. „Segédesek vagyunk, abból élünk hárman a férjemmel és a fiammal. Vizünk és fűtésünk nincsen, szerencsére van villany, de arra mindig nagyon sokat fizetünk” – mondta az asszony. Mindezek ellenére a lyukban meleg van, a ház ura a fát a Küküllő mellől vagy a közeli erdők valamelyikéből szerzi.

Következő állomásunk egy emelettel fentebb volt, közben híre ment ottlétünknek, így a lecsupaszított lépcsőházban már fél tucat suhanc s néhány tizenéves anya leste ténykedésünket. Puju Anna és családja másfél szobás lakásban él, a férj a telep többi férfiemberével vasazni volt, az asszony jobb híján aludt. „Harminc éve lakom itt, a Rákóczi utcából költöztettek ide. Nagyon nehéz körülmények között élünk, se villanyunk, se vizünk. Senki felénk se jön, mikor mondjuk, hogy bajunk van. Választásokkor mindig ígérgetnek, de soha semmi nem lesz belőle” – mesélte az asszony, míg hellyel kínált a meglepően tiszta, rendezett lakásban. A berendezést abból a pénzből vették, amit Magyarországon, mezőgazdasági munkával kerestek, azóta a 270 lejnyi szociális segélyből élnek.

„Havonta kilenc napot le kell dolgozni közmunkába, el-eljárogatunk napszámba is, de a budvárosokat sehol nem tűrik meg, még a saját fajtánk, a többi cigány is lenéz” – panaszolta. A család fával fűt és gyertyával világít, mert a „kölcsönvett” villanyt drágán adják a szomszédok. Panaszkodnak, de olyan is van, aki ennél is rosszabbul viszi: egy-egy lakrészben négy-öt család, néhol tizenötnél több ember is él. „13–14 évesen szülnek a leánykák, ez dicsőség a családnak. Hazásság nincs is, csak egyik este összefekszenek, s másnaptól már együvé tartoznak” – szól közbe alkalmi idegenvezetőnk. Bár 2008-ban egy nagyobb akció során az önkormányzat rendezte a város roma lakosainak iratait, Pujuéknak nincs személyi igazolványuk. Ideiglenes irataikat évente cserélik. „Az a baj, hogy egy kalap alá veszik az összes budvárost: azokat, akik lopnak, azokkal, akik dolgoznának. Többször próbáltunk munkát keresni, de mindig mindenhol azt mondják, hogy már betelt az állás” – mesélte az asszony.

A megkérdezettek egy dologban mind egyetértettek: jobb volt a budvárosoknak Szász Jenő idejében, akkor még csurrant-cseppent pénz is, segély is a cigányoknak. „Ezelőtt ha beszélgetni akartunk, Szász Jenő polgármester fogadott, de ha Bunta Leventéhez akarunk menni, ha bent van az irodában, akkor is azt mondják, hogy el van utazva. Szász Jenőt akárhol meglátjuk, köszönünk neki, tiszteljük, mert rendes ember. A mai napig is rendes ember” – hangoztatták.

„Nagyon szar itt az élet, ha az Isten adja, és be tudok állni dolgozni, akkor innen a Budvárból eltakarodom. Nincsen becsület, itt mind el vagyunk veszve. Ha az ember lerak egy szeget a Budvárban, az tizenöt másodperc múlva már el van tűnve. Mind cigányok vagyunk, de még egymást sem becsüljük” – summázott Albi, majd lelkünkre kötötte: adjuk át az üzenetet, hogy a polgármestert és az önkormányzati képviselőket is bármikor szívesen látják egy kis körútra. Ígérik, senkinek nem esik bántódása.