„A származás csak egy adat, a lélek a lényeg” – az örökbefogadás útja az előítéletektől a feltétlen szeretetig

– Tíz évnyi sikertelen lombikprogram után hoztátok meg a döntést, hogy az örökbefogadás mellett döntsetek. Mi volt az a pont, ami után elindultatok ezen az úton?

– Nem volt egyetlen pont. Egyik lépés hozta a másikat. A tíz év alatt hét sikertelen lombikbeültetésen mentünk keresztül, ami fizikailag és lelkileg is rendkívül megterhelő volt. Végül megelégeltük, felmondtam a munkahelyemen, és kiköltöztünk vidékre, hogy megépítsük a házunkat és kipihenjük az elmúlt éveket.

– Nagyon sok nő megy át hasonló traumákon, csak senki nem beszél róla, mert kudarcként élik meg, holott nincs is rá befolyásuk. Megosztanád a tapasztalataidat?

– A lombikprogram nagyon sok energiát emészt fel, lelkileg és fizikailag is megviseli az embert. A sikertelen kísérletek utáni minden veszteség depressziót okoz, amiből újra és újra fel kell állni. Mégis, a sok nehézségnek megvolt a maga szerepe.

– Hogyan fogadta a családotok és a környezetetek a döntést?

– Mi voltunk az elsők a környéken, akik hivatalosan örökbe fogadtunk, ezért a szülők és a barátok eleinte nem támogattak. Azt gondolták, hogy egy gyerek még rendben van, de a második és a harmadik érkezésével kapcsolatban megkérdőjelezték a döntésünket.

– Közel két évig vártatok az első gyermekre. Hogy sikerült kitartanotok?

– A papírmunka és a vizsgák után a várakozás nehéz időszak volt. Már majdnem lejárt a kétéves alkalmassági határidő, amikor végre jött a hívás. A gyermekvédelmisek egy roma kisfiút ajánlottak. Emlékszem, meglátogattuk, nagyon édes volt, de végül nemet mondtunk.

– Néhány hónappal később érkezett Botika és pár évre rá Emmaróza. Hogyan fogadták egymást a testvérek?

– Botika érkezését Kata még jól viselte, hamar szövetségesek lettek. Mindketten nevelőszülőknél nevelkedtek: Kata támogató környezetből jött, Botika idősebb nevelőszülőknél volt és ezért korlátozottabb volt a mozgástere. Másfél éves koráig egy kiságy volt az ő birodalma. Három hónapig tanítottuk sírni, de ma már egy igazi vagány fiú, aki állandóan igényli a fizikai érintést, és vágyik a szeretetre.

Emmaróza érkezése azonban már nehezebb volt a testvéreknek. A féltékenység dühét agresszióval vezették le. Nagyon nehéz volt ezt megélni, de próbáltam megértéssel fordulni feléjük. Mondtam nekik, hogy az érzéseiket értem, hiszen ha nekem érkezne egy másik feleség a férjem mellé, én is nehezen viselném el.

– Hogyan alakult ki végül a kötődés közöttük?

A változás apró lépésenként indult meg. Azt vettem észre, hogy amikor nem voltam velük, kezdték jobban elviselni Emmarózát. Kicsit háttérbe vonultam, és akkor kiderült a nagyobbak számára, hogy lehet a kicsivel is játszani és nem jött a zsigeri féltékenység. Sokat gondolkoztam azon, hogy miközben én azt hittem, gyűlölik őt, valójában már kötődtek hozzá, hiszen nem közönyösek voltak vele, hanem érzéseket tápláltak iránta. Mára már győzött a testvéri szeretet és mindhárman egy igazi csapattá váltak.

– Milyen személyiségekkel rendelkeznek a gyerekek és milyen a kapcsolatotok velük?

– Úgy tekintek rájuk, mintha én szültem volna őket. Ugyanazok a problémák, ugyanaz a kötelék van köztünk, mint egy vér szerinti családnál. A legnagyobb ajándék az, hogy a Jóistentől megkaptuk azt a szívünkbe hogy feltétel nélkül tudjuk szeretni, mintha a vér szerinti gyerekeink lennének.

Botika a kicsi, aki a szeretettel és a testi érintéssel ismerkedik. A nevelőszülőknél töltött másfél év nyomot hagyott a lelkében. Bár vágyik az ölelésre és a bújásra, még mindig a 90 centis ágy szélében alszik, mert nem szokta meg a fizikai közelséget. Azt érzem, hogy

– Milyen a kapcsolatod a családdal?

– Ez nem volt könnyű senkinek. Az elsőnél még lelkesek voltak, a másodiknál is valamennyire, de a harmadik majdnem mindenkinél kiverte a biztosítékot. Féltettek nagyon, hogy a két gyerek és a vállalkozás mellett nem fogom bírni. Nekem pedig támogatásra lett volna szükségem. Egy hozzám közelitől meg is kaptam, hogy:

– Milyen hatással volt a házasságotokra a gyermekvállalás?

– Csabával a kapcsolatunk a gyermekvállalás során folyamatosan fejlődött és mélyült. Bár a lombikprogramok kudarca és a gyermek hiánya mindkettőnket megviselt, a köztünk lévő kötelék mindig erős maradt. Látta, mennyire vágyom a családra, ezért mindenben mellettem állt. Azt mondta: „Ne menj többet dolgozni, pihenjünk, építsük a házunkat és fogadjunk örökbe.” Azt hiszem, ez a mondat volt az első lépés az örökbefogadás felé vezető úton.

Az első örökbefogadási kísérletünk, majd a sikertelennek ítélt első találkozás Katával mindkettőnket próbára tett. Az a hallgatás volt a legnehezebb, amikor Csaba két hétig nem szólt egy szót sem, mert éreztem, hogy ő is bizonytalan és nehezen dolgozza fel az előítéleteket. Végül azonban a hite és a támogatása győzött, és együtt döntöttünk Kata befogadása mellett.

– Tehát a szilárd kapcsolatotokra tudott épülni a család?

– Igen, abszolút. A nehézségek csak megerősítettek minket. Csaba mindig mellettem állt, és együtt küzdöttünk az előítéletekkel.

– Milyen hatással volt ti példátok a környezetetekre?

– Nagyon jó hatással volt. Sokan megkeresnek kérdésekkel, és nyíltan tudunk beszélni az örökbefogadásról.

– Mit üzennél azoknak, akik gondolkodnak az örökbefogadáson?

– Azt üzenem nekik, hogy ne féljenek! Az örökbefogadás a világ legjobb dolga, minden nehézsége megéri. Bár a lombikprogram egy fájdalmas emlék marad,

– Mi a legnehezebb az örökbefogadásban?

– Hogy ne legyenek előítéletek. Az elején mi is azt mondtuk, hogy romát nem fogadunk örökbe. Az, hogy rájöttem, nem a biológiai anyja a fontos, hanem az a lehetőség, amit a Jóistentől kaptunk, hogy szülők lehessünk.