„Ezredes úr, visszahoztam a pisztolyt!”

Nem tudtam a házszámát, csak az oklándi utcát. Délidőben nem találtam senkit, aki útba igazíthatott volna, ezért egy olyan háznál, ahol idősebb lakókat sejtettem, beléptem a kiskapun. A fehér, hullámos hajú nénike érdeklődésemre elmondta: itt lakunk! És már szólt is hites urának, jönne be az udvarról.

Ami bizonyos: Benedek Áron bácsi egyike a még életben lévő „utolsó standbéli magyar katonáknak – mielőtt Erdély visszaszakadt ide”. Örömem, hogy ilyen gondviselésszerűen találtam rá, átragadt, és úgy beszélgettünk, mintha mindig ismertük volna egymást. Az, aki ma úgy emlékszik: „Horthy megkért, tegyük le a fegyvert – az ország elveszett”, az igaz történetek elbeszélése során számtalanszor meghatott. Ő maga is elérzékenyült, de csak olyan eseményeknél, ahol ma is érzi: az ember lelki és testi ereje kevés volt, amikor „ide-tova hányták-vették a foglyokat”.

Két fegyver – egy történetben

A beszélgetésünket megelőző napon „az egész csűr tetejét megmászta”: helyre tette az elmozdult cserepeket. Saját termesztésű szőlőjéből tenyerembe adott egy fürtöt, miután megmutatta a négyméteresnél magasabbra növő kukoricasorokat, melyekből harminc árat idén háromszor kapált meg.

1922. november 29-én született Oklándon. Elmondása szerint egyszerű falusi családból származik. A család minden tagját érintette a második világháború. 1940-ben, amikor „a magyarok bejöttek”, a bátyja be volt sorozva román katonának. Aztán besorozták a magyarok is, a letöltött kiképzési időt követően szakaszvezetőként szolgált a magyar hadseregben. Áron bácsit 1943 márciusának végén sorozták be, szeptember elején berukkolt. Rendes standbéli volt: az udvarhelyi 34-es határvadász zászlóaljhoz került. Tüzérek, árkászok, gyalogság – sorolja, ő kerékpáros volt. A reáliskolánál voltak a 27-esek, ott szolgált bátyja, Levente, öccse pedig Szovátán. A kiképzés márciusig tartott, utána elvitték a frontra.

Útja Gyergyón át az Uz-völgye felé Kozmáson, a Nyerges-tetőn át az aklosi csárda felé haladt. Éjjel mentek, nappal felderítették volna. Kivitték a katonákat az Uz-völgyébe, de ahol mentek, ott vissza is verték az oroszok. Áron bácsinak puskája csak két hétig volt, pisztolyt kapott, hiszen „távbeszélő-hírvivőként” a hátán vitte a 18 kilós rádiót.

Nagy harcok voltak, megszakadt a rádiós összeköttetés is. Ekkor a főhadnagy felderítő járőrségbe küldte, hogy megtudják, mennyire vonultak előre az oroszok. Választhatott volna embert maga mellé, de kérte a főhadnagyot: jelölje ő ki. Végül két bajtárssal, egy magyarországi születésűvel és az udvarhelyi Papp Zoltánnal vágott neki. Virradatkor az erdő szélén haladtak, amikor a sűrűből „két orosz magyar katonaruhában – hogy ne szúrjanak szemet – kiszökött. Abban a pillanatban lőni kezdtek.” A magyarországi katona meghalt, Papp Zoltán megsebesült, Áron bácsit elfogták. A nála lévő kenyérzsákot és a derékszíjat a pisztollyal elvették. A farzsebében volt még egy pisztoly… Kísérték, nem volt módja eldobni a fegyvert, de azt is tudta: ha odaadja, „azzal lövik agyon”.

„Mentem, mentem, vittek…” – hallottuk a történetet. Olyan képszerűen írta le a parlagos udvart – ahol fogvatartója, aki „olyan részeg volt, mint a kutya, állandóan jártatta kezében a géppisztolyt” –, hogy átéreztük a drámai pillanatok minden feszültségét. Hallgatva tudni véltük azt is, ha megkapja, amit Áron bácsi nem adott át, az biztos halál.

Kézzel-lábbal engedélyt kért, hogy elmehessen a csűrig szükségét végezni. A „rendetlen, gazos bennvalón” szabályosan leguggolt, letolta a nadrágját is, miközben a pisztolyt sikerült elrejtenie a szemét alatt. „Borzasztó érzés volt” – jegyezte meg.

A következő őt nap étlen-szomjan telt. Az úton úgy mentek „az oroszok, mint a juhsereg”. Idő múltán „meglazult az utca”: elvétve ment szekér, autó, utánpótlás… Az őt őrző orosz is otthagyta; egyedül maradt. Azon törte a fejét, miként szabadulhatna meg: „Nem vághatok neki katonaruhában az oroszok között…”

Látva, hogy „meglazult a helyzet”, magához vette a burján alatt lapuló fegyvert. Látta, hogy a csűr sarkán hátul álldogál egy legényke. Rászólt: add ide a gúnyád! Amikor amaz nem akarta, ráfogta a fegyvert. A dzsekit, nadrágot megkapta, egyéb nem is kellett, csak a sapka. „Ez segített rajtam. Úgy néztem ki, mint egy madárijesztő.”

Az „erdei vesszőkertből” kitört egy karót, rátámaszkodva húzta a bal lábát, mintha el lenne törve; átvánszorgott az úton. Mint később kiderült, 17 kilométerre volt a tűzvonaltól. Egy éjszakát el kellett töltenie, mielőtt továbbhaladhatott volna. Egy esztenaszerűségnél kapott élelmet. Találkozott hat-hét leszakadt német katonával, akik erősítést kértek. „Odanyomult” társaikkal „keresztülvitték őt is a Nyergesen túlra”, Kozmásra, az ezredéhez, „a magyarok közé”.

Az ezredesnek tudomása volt róla, hogy két katonája megsemmisült a felderítés során, egynek pedig nyoma veszett. Áron bácsi előhúzta a megőrzött fegyvert, és csak ennyit mondott: „Ezredes úr, visszahoztam a pisztolyt”.

A történet végén, a csendben rám tekintett, de mintha a messzibe látna párás tekintete mögött. A háborús történet úgy folytatódott, hogy felöltöztették „rendes gúnyába” és Szatmárnémetiig ment övéivel. Ott nagy, kemény harcok voltak. És érkezett Horthy kérelme. Utána a fehér karszalagos csapatrendőrök…

Fényképek és szóképek

Míg Áron bácsi mesélt, felesége csendesen figyelt. „Nagyon megromlott a hallása – mondta. De amikor a fényképeket levettük a falról, Irma néni is hozzáfűzte emlékeit: „a szabadságon lévő katonák mind hazajöttek úrvacsorát venni; a magyar ünnepre mind székely ruhát vettek a falubeli leányok”. Láttuk Áron bácsit a frontra élelmet és lőszert szállító autó mellett. És több olyan képet is, ahol oldalán volt a történetünkben szereplő pisztoly.

Kétszer-háromszor ekkora felület sem lenne elég, hogy rendre elbeszéljük „Benedek honvéd” hazajutásának filmbe illő történetét; hogy szemléltessük, a visszavonulás gerillahelyszínein hányszor volt életveszélyben a környékről származó négy bajtársával. Amikor este elfogták őket, és szökésük közepette szerencsére nem jó felé lőttek őrzőik, így „megmaradtak”. Nappal bujkáltak, éjjel „elhányódtak”. Egy tanyán átöltöztek, de egyikük nem vetette le az ingét. Ha attól is megszabadult volna, túléli… Nem mertek a falvakba bemenni, „tövisbingyón, istenkenyerén” tengődtek – bujkálva a martok között. Hazáig. Csendesen megjegyezte: „az ember elérzékenyül, ha amin keresztül ment, eszébe jut”.

Míg együtt bejártuk a takaros porta minden szegletét, fel-felvillantak az imént hallott emlékképek. Csendben hálát adtam, hogy majd’ hatvan évvel a megélt borzalmak után hallhattam egy szemtanú emlékeit. Ami különösen megindított: betérő ismeretlenként milyen hamar bizalmába fogadott a sokat megélt házaspár.

Áron bácsi vallja: arra figyelt, hogy értékét megtartsa, senkinek rosszal ne fizessen. A munka szórakozás volt világéletében.

Írás közben mintha még érezném dolgos keze melegét, amikor így búcsúzott: „Jó találkozást”. Szemében öröm fénylett az ajtóban állva, míg tudatta fotós kollégámmal: megígértem neki, hogy elmegyek a templomi ünnepségre is. Áron bácsi, azt kívánom, érjük meg egészségben!