A székelyek szent hegyének meghódítása

A régiségben csak Kápolnásfalu felől lehetett feljutni a tetejére, és onnan sem sugárúton, de eleinknek amúgy sem lett volna ennyi idejük és ebből kifolyólag kedvük kirándulgatni. Jól meghatározott cél nélkül, mint például erdőlés vagy gombászás,

Amikor a 18. század legvégén gróf Teleki József, a későbbi erdélyi kormányszéki tanácsos beutazta Székelyföld nagy részét, és a kalauzával a „Hargita Havassát” is bevette – „hat orát hágtunk a mig tetejére értünk” –, a később kiadott Úti jegyzésekben nem említi, hogy bárkivel is találkozott volna.

Azt viszont megjegyezte, hogy „az havason jo legeltető helly van; szarvas gomba sok terem, ezt a közéllevő falusiak meg szedvén jo drágán el adják”, azaz

Sőt, említést tesz „az Hargita havassán még romlo félben levő”, az írott forrásokban először 1622-ben szereplő kápolnáról is, ami megint csak azt feltételezi, hogy néha hívek is felgyalogoltak oda, még ha nem is heti rendszerességgel. De búcsújakor, Péter és Pál napján mindenképp, bár legtöbbször a „tempestások”, vagyis a heves zivatarok időnap előtt hazazavarták őket.

1860-ban Wilhelm Hausmann (1822–1900) német származású, Brassóban tevékenykedő természetkutató, ornitológus, szakíró is járt a Madarasi-Hargitán, illetve tette közzé A Hargita és közvetlen környékének természeti viszonyai című 11 oldalas tanulmányát.

de látta a Fogarasi-havasokat a Szurul-csúccsal és a Csíkszentdomokos környéki mészkősziklákat is.

Bérces kis hazánk viharos tetején

Természetesen Orbán Balázs „mint olyan valódi székely gobé” sem állhatott ellent a vágynak, „hogy annak e bérczes kis hazába mindenüvé ellátszó viharos tetejét meg ne másszam, annál is inkább, hogy ezen sok tekintetben érdekes havas még senki által kellőleg megvizsgálva és ismertetve nem volt.” Az oláhfalusi királybírót, Bot Károly korábbi országgyűlési képviselőt vette maga mellé, „fürge havasi lovakra ülve” vágtak neki az útnak.

„Áfonyát, az Alpoknak ezen ízletes gyümölcsét szedegetve” értek ki az általa a Hargita legmagasabb ormának vélt Galusa-tetőre, ahol aztán szinte elakadt a lélegzete az előttük kitárulkozó „leírhatatlan” körlátványtól.

Orbán Balázs is szót ejt az általuk felkeresett, „alig 12 lépés hosszú és 10 lépés széles”, 12. századinak ítélt szentély romjairól, és a Rakott útról is, „mely kővel burkolt ut, itt ott megszakadva a Fenyéd oldalán, Mihály havassa sarkán és Sugó fején fel a kápolnához mindenütt követhető”, és amely „a hagyomány szerint akkor készült, mikor a Bélhavas tetején Bélavára állott” – de kirándulókról nem tesz említést. Legfennebb „furulyáló pásztorok gondnoksága s ugató kutyák őrködése alatt” legelésző nyájakról.

De van cifrább is! Amint a Csiki Lapok 1889. szeptember 1-jei számából kiderül, „Csikmadarasi lakos Veress István erdőőr és Ványolos Mátyás 16 éves suhancz folyó hó 18-án egészen nyugodtan ballagtak a Hargita erdőség madarasi részében.

És ezért – horribile dictu! – utólag nem felelősségre vonták őket, mint szokás az a mai piros-zöld demokráciákban, hanem „megyénk alispáni hivatalánál… a 8 frt elejtési díj nekik azonnal kiutalványoztatott…”

Amikor gyermekcipőben járt a turistaélet

Az ilyen történetek sem segítették elő a hegyi turizmus fellendülését, de természetesen nem ezen múlott, hogy tulajdonképpen

A gyógyfürdők ugyan vonzottak ide vendégeket, és néha a helyiek is felkerekedtek büdös vízben áztatni a lábaikat, de megfelelő infrastruktúra hiányában idegenforgalmi áttörésre aligha lehetett számítani. A brassói Székely Géza még 1934-ben is azon kesergett a Turisták Lapjában, hogy Székelyföldön „gyermekcipőben jár a turistaélet. Legkorábban Csíkszereda ébredt fel, ahol egy Nagyszebenből elszármazott tanár (érdemes a nevet megjegyezni: Vámszer Géza) szedte szervezetbe a hegyeket bújó természetbarátokat, és megalakította a BTE csíki csoportját.”

Ez a 60–80 fős csoport – mindamellett, hogy kiásták egy középkori kápolna romjait –, turistaösvényeket jelölt ki, forrásokat foglalt, önerőből megépítette az egyes-kői menedékházat.

A visszatérés lázában

A döntő fordulathoz olyan korszakváltó eseménynek kellett bekövetkeznie, mint Észak-Erdélynek az anyaországhoz való visszacsatolása, amely egyszerre hozta felszínre az itt élőkben két évtized alatt felgyülemlő energiát, szabadította fel a lappangó alkotókedvet. A turistaforgalom beindulásának legfontosabb feltétele,

Persze, ehhez a felszabadulás mellett az is kellett, hogy addigra a sísport is nagy népszerűségnek örvendjen vidékünkön, és a székelyek is egyre magasabbra emeljék tekintetüket a lesiklásra alkalmas pályák keresése közben.

Dr. Borbáth Samunak az Erdély című honismertető folyóirat 1942. októberi számában közölt összefoglalója szerint

de az a második bécsi döntés évében leégett – úgy tudjuk, itt született meg a menedékház építésének gondolata. Továbbá a Király kútja mellett is volt egy kis vadászház, amit lebontottak, ám ezek egyikéről sem feltételezhető, hogy a tömegturizmust szolgálták volna.

„A visszatérés után a csíkszeredai és székelyudvarhelyi természetjárók első kötelességüknek tartották, hogy menedékházak építésével, megfelelő utak rendbehozásával és jelölésével az elmúlt évtizedek mulasztásait pótolják” – írja szerző.

de az avatáson jelen lévő dr. vitéz Tárczay-Felicides Román „miniszteri osztályfőnök”, az Országos Sport Központ társadalmi osztályának vezetője által biztosított anyagi támogatás, illetve megmozgatott kapcsolatrendszere is nélkülözhetetlennek bizonyult.

Utóbbit később a budapesti népbíróság életfogytiglani börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélte, 1960-ban közkegyelemmel szabadult.

Egyszerre kettő is épült

Az építéséhez már 1940 őszén hozzákezdtek Dénes Lajos (egyes források szerint Kós Károly) tervei alapján, és a következő év karácsonyára lakhatóvá is vált, ám az ünnepélyes avatását a második bécsi döntés évfordulójára, 1942. augusztus 30-ra időzítették. A szemnek is tetszetős, tágas épület földszintjén és emeletén

de néha még a folyosókra is kerültek gyapjúpokróccal és párnával ellátott vaságyak, szalmamatracok.

Minden szobához hideg- és melegvizes mosdó tartozott, a férfiak és a nők külön zuhanyozhattak, a földszinten társalgó, az emeleten beüvegezett napozó várta a vendégeket.

Persze, sokat nyomott a latba az is, hogy „ugyancsak 1942. augusztus 1-én, dr. Varga József kereskedelmi és közlekedésügyi miniszter úr jelenlétében nyitották meg a forgalmat a Tolvajos-tetőt a Hargitafürdővel összekötő hat és fél km-es, gyönyörű fenyvesek között épített autóúton… Ezen az új úton már a nyár folyamán Csíkszeredából kiindulva naponként egyszer Mávaut-járat közlekedik Hargitafürdőre.”

A második világháború alatt a menedékház, bútorzatával együtt részben megrongálódott. Helyreállítását követően ismét fogadta a látogatókat, de már a szocializmus égisze alatt. Előbb az Akarat Sportegyesület vette gondozásba a menedékházat, aztán a Szakszervezetek Központi Tanácsa turistahivatalának kezelésébe került.

de talán fontosabb ennél, hogy Székely Géza korabeli megállapítása mindmáig megőrizte érvényességét: „a Hargita valóban magyarnak maradt… s így volt helyesen.”