Néhány hete még békében éltek, aztán menekülniük kellett az ostromlott városból

Megkezdődött a háború. Mindenki megrémült, de még akkor is bíztak abban, hogy ez nem a háború.

Marosvásárhely, a biztonságos város

Frissek még az élmények, amiket Lena mesél: kislányával, édesanyjával és a kiskutyájukkal a volt férje szüleihez menekültek, a ház pincéjében húzódtak meg. Négy napig ültek a hideg, nedves pincében: ők hárman, a volt férj a feleségével és a hathónapos kisbabájukkal, illetve a nagyszülők. Aludni nem tudtak, hiszen tízpercenként megszólaltak a szirénák, robbantak a bombák. Ez idő alatt Lenát a külföldön élő barátai egyre jobban sürgették, hogy hagyja el Kijevet és Ukrajnát – amíg még lehet, amíg még nem késő. Így indultak útnak: Kijevből előbb a közel négyszázezres Vinnicja felé.

– mondja Hermann Mark Christian, hozzátéve, hogy a legfontosabbnak ebben a helyzetben a nyugalmat és a csendet, a kiszolgáltatottság érzésének kiküszöbölését és az emberi méltóság megőrzését tartja.

Lena dolgozni akar, eltartani a családját, a munkahelye nem szűnt meg, mondja, abban bízik, hogy távmunkában folytathatja, amit otthon végzett, nem akar senkinek a terhére lenni. Egyelőre barátkoznak a helyzetükkel, a várossal, ahol, úgy tervezik, hogy maradnak egy darabig, amíg változik annyira a helyzet, hogy tervezni lehessen.

Meghatódik a baráti segítség láttán, azon, hogy olyan emberek, akiket nem ismer, akikkel soha nem találkozott és akik eddig nem hallottak róla, most összefognak és gondoskodnak a családjáról.

– mondja. Ami a marosvásárhelyi fogadtatását illeti, úgy véli, olyan példás összefogást élt itt meg, amire sosem számított volna. Minden vágya, hogy mielőbb béke legyen, és életük visszatérjen a megszokott, normális medrébe.