Negyven éve fogadta el a szentatya Márton Áron püspök lemondását

Számadásra készen

Márton Áron mindeddig legteljesebb életrajzának szerzője, Virt László a Nyitott szívvel című kötetben egész fejezetet szentel az idős püspöknek. Ebből idézünk. „A visszavonulásra is gondolva, az 1971. októberi római útja alkalmával segédpüspököt kért VI. Pál pápától. A pápa 1972. február 13-án, Rómában szentelte püspökké Jakab Antalt, aki a következő években egyre nagyobb súllyal, nagy feladatokat vett át az egyre gyengülő Márton Árontól.” Ugyanakkor ott voltak mellette azok a nagy szervezőkészséggel és azonos szellemiséggel rendelkező munkatársai, akiknek hitét szintén megpróbálták a kommunista börtönök, köztük Erőss Lajos irodaigazgató és az ő elődje, Huber József teológiai tanár. Hasonlóképpen biztonságban tudta a két legnagyobb plébániát, a kolozsvárit és marosvásárhelyit, amelyeket Dávid László, illetve Lestyán Ferenc vezetett. A hatvanas évektől pedig megnövekedett a szemináriumba jelentkező papnövendékek száma is.

– emlékeztet Virt László. – A pápa ebből négy alkalommal arra kérte, hogy maradjon, szükség van a vitathatatlan és senki által nem pótolható tekintélyére. Segédpüspöke, Jakab Antal is arra kérte, hogy amíg lehet, maradjon a posztján, a napi munkában ő és Erőss Lajos is helyettesítik.

Erőforrásai

Kortársai mindannyian kiemelik az imádkozó főpásztor lelki erényeit. Virt László más erőforrásaira is rávilágít: „imádkozó emberként fel tudta dolgozni azokat a problémákat, amelyeket az állami hatóságok görgettek elé. (…) A házi őrizet évtizedében, az akkor őt ért nyomás, stresszhatások mellett is kialakult az az életmódja, ami egyfajta állandóságot jelentett az életében, és ami fizikai kondícióját is megőrizte.

Ideje volt az étkezésnek, ideje volt a munkának, ideje volt a testmozgásnak, ideje volt a munkatársaival, a hozzá betérő papokkal való kötetlen beszélgetésnek.

E rendszeresség, ami Márton Áron addig se akármilyen transzcendens beállítottságát is mélyítette a lehetséges emberi határokig, mindenképpen oldottabb életet eredményezett számára éppen öregkorára, amikor az ember számára már napról napra növekszik a földi életből való eltávozás esélye. Ennek az időskori, szemlélődő életmódnak, oldott lelki kondíciónak köszönhető az, hogy Márton Áronnal nem a szívinfarktus végzett. Valamikor az ötvenes, hatvanas, hetvenes években, szívének fizikai állapota miatt, ezen intervallumban bármikor, minden esélye megvolt” – összegzi Virt László.

Kortársvallomás

„Amikor 1980. február 5-én utolsó lemondását szerkesztette, fordítónak engem hívott át – emlékezik Jakubinyi György, nyugalmazott érsek. – Kijelentette: azért mond le, mert betegsége miatt már nem látja át az ügyeket; nevében más ne intézkedjék, hanem mentsék fel a püspökség alól, és az utód majd intézkedjék a saját nevében. Ezúttal elfogadták lemondását. Ekkor mutatkozott meg előttem teljes emberi és életszentsége nagyságában – a betegágyban fekvő – Márton Áron: (…) »sorkatonaként« engedelmeskedett a mindenkori »hadiparancsnak«.

Öröksége

Már nyugalmazott püspökként, 1980. május 15-én közzétette utolsó körlevelét Márton Áron. „Isten kegyelméből negyvenkettedik éve már, boldog emlékű Vorbuchner Adolf püspök halála után 1938 szeptemberében mint apostoli kormányzó, majd ugyanazon év karácsonyán mint megyés püspök akkori Szentséges Atyánk, XI. Piusz pápa rendelkezéséből egyházmegyénk kormányzását átvettem.

A haladó évek, közte a háború pusztításainak és a háború utáni átalakulások évei felettem sem múltak el nyomtalanul, próbára tették testi-lelki erőimet. Úgy tetszett Istennek, hogy többféle betegséggel is meglátogasson, amelyek szobámhoz kötnek, akadályoznak főpásztori kötelességeim teljesítésében. Ezért az utóbbi években ismételten kértem Szentséges Atyánkat, mentsen fel az egyházmegye kormányzásának terhe alól. Legutóbb a Szentatya küldöttének márciusi látogatása alkalmával.

A Szentatya megértette helyzetemet, április másodiki hatállyal felmentett a kormányzás gondjai alól, és ezt utódlási joggal kinevezett segédpüspökömre, Nagyméltóságú és Főtisztelendő Dr. Jakab Antal püspök úrra bízta, s kegyes volt ezt velem személyesen táviratban közölni. Fiúi hálával fogadtam intézkedését, amellyel lelkiismeretemet megnyugtatta és az egyházmegye zavartalan továbbkormányzásáról gondoskodott. (…) Szeretett Híveim, mint főpásztorotok elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekben, és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül. (…) Az idősebb nemzedék, amelyik átélte a háború borzalmait és a sok változást, amelyen átment az emberiség élete, megtanulta, hogy aki Istent elveti, az könnyen megfeledkezik az emberiességről is, s hogy a világ állandó változásában csak a hit az, ami nem változik, amibe belekapaszkodhatunk. Az örökkévalóság a mi menedékünk – olvasható a marosvásárhelyi temető egyik sírkövén. (…) Hitünk parancsa, hogy a templomon kívül az életben is testvérek maradjunk, egymás sorsa iránt érdeklődjünk, és egymás terhét kölcsönös megértésben hordozzuk – mondottam első püspöki körlevelemben, és most is erre kérlek titeket. (…)

A gyermekeket és öregeket, a betegeket, a szenvedőket és a gyászolókat, és kérem az Úr Jézus Krisztust, hogy ígérete szerint maradjon mindig velünk és segítsen, hogy példája szerint minden körülmények között megvalósítsuk a mi életünkben Isten akaratát.”