Szükség van hiteles példaképekre

– Milyen feladatai vannak a református kollégium iskolalelkésznek?

– Az iskolalelkésznek az a legfontosabb feladata, hogy a kollégium egyházi jellegét biztosítsa, kapcsolatot tartson az iskola és egyház, püspökség között, jelenlétével és tevékenységével segítse és támogassa a diákokat, szükség esetén lelkigondozza őket, ugyanakkor ápolja a jó kapcsolatot az iskola, a tanárok és a szülők között. Nagyon különböznek az iskolalelkészi feladatok egy gyülekezeti lelkészétől, s elég sok időre, évekre volt szükségem, hogy ráhangolódjak a diákokra, a kijelölt feladatokra. Az első emlékeim egyike az, amikor bementem az órára és egy prédikációnyi időt, húsz percet beszéltem nekik, csakhogy a tanóra ennél hosszabb volt, így nagyon nehéz volt kitölteni a fennmaradt időt. Persze ez idővel kialakult, de nehéz volt az átállás. Az is megnehezítette a dolgomat, hogy az erdélyi református kollégiumokban, akkor hozták létre ezt a tisztséget, előttem nem volt iskolalelkész, azelőtt lelkészigazgatók voltak.

– Mennyire sikerült ezeket a feladatokat teljesíteni, milyen volt a kapcsolata a diákokkal?

– Úgy érzem, részben sikerült teljesíteni, hiszen a diákokkal jó kapcsolatom volt, voltak rendszeresen olyan alkalmak, találkozók, ahol sikerült megismernünk egymást, és kialakult egy bizalmi kapcsolat, tudták, hogy hozzám fordulhatnak és valahányszor szükség volt, meg is tették. Némi nehézséget jelentett, hogy a diákok folyamatosan cserélődnek, a végzősök elmennek, a kilencedikesek jönnek, s új kapcsolatokat kell kiépíteni velük is.

– Mit tanácsol a következő iskolalelkésznek?

– Az mindenképp fontos, hogy figyeljen oda a diákokra, elvárásaikra, gondjaikra, hiszen ők is  ugyanolyan hús-vér emberek, mint a gyülekezeti tagok, csak sajátos kérdésekkel, gyötrődésekkel. Az is fontos, hogy az iskolalelkész próbálja meg vállalni önmagát, teljes egészében, mert így lesz  hiteles. A fiataloknak nagy szükségük van olyan felnőttekre, példaképekre, akiknek a helyén van a szívük, lelkük, értékrendjük, akiket meg lehet szólítani, s akik nem elbeszélnek a fejük fölött, hanem velük beszélnek, beszélgetnek.

– Tizenkét év után megérett az idő a váltásra, ezért jelentkezett a kántor-tanítóképző igazgatói tisztségére?

– Személyes életem úgy alakult, hogy befejeztem néhány képzésem, s úgy éreztem, hogy iskolalelkészként a kezdeti lelkesedés már lankadt, s adtam magamnak két év haladékot, hogy új szolgálati helyet keressek. Ebben az állapotban talált rá a feleségem az igazgatói kiírásra. Utána érdeklődtünk, úgy éreztem, ez egy kihívás számomra, így összeállítottam és beadtam a pályázatomat. Most történik az alkalmazás, az átállás. De már megbeszéléseket tartunk a tanárokkal, keressük az utat, amelyen járnunk kell a továbbiakban, tudva azt, hogy a diákok, az egyetemet választó fiatalok száma egyre csökken, és nekünk olyan képzést kell biztosítanunk, amely továbbra is vonzó marad. Van egy kimutatás előttem, amely arról szól, hogy míg pár évvel ezelőtt a magyar fiatalok fele, ma már csupán egyharmaduk akar egyetemre járni, felsőfokú végzettséget szerezni. Ilyen körülmények között nekünk nagy a felelősségünk, hiszen Marosvásárhelyen a kántor-tanítóképző egy értékes, hiánypótló képzést biztosít, s továbbra is olyan kántorokat és tanítókat kell hogy képezzünk, akik megállják a helyüket, és értékes tagjai lesznek az erdélyi társadalomnak.