Hatvankét év után

A hatvanhat évvel ezelőtti iskolakezdésekor negyvenen kezdték el az első évet az A, és harmincöten a B osztályban, mondta el a hatvankét éves találkozó egyik fő szervezője, a szombaton nyolcvanat töltő Demeter Győző. Az összesen hetvenöt öregdiákból 29-en jeleztek vissza, hogy eljönnek a Laci csárdai találkozóra.

„Az A osztálybeliek közül tizennégyen, a B-beliek közül tizenöten távoztak el örökre. Mindkét osztályból van nyolc-nyolc ember, akiről senki nem tud semmit. Azt sem, hogy élnek-e, s ha igen, hol” – mondta el Győző bácsi minden különösebb nosztalgiázási szándék nélkül. Egyszerűen adatokat sorolt. (A nosztalgiázásra majd az ünnepi asztalnál került sor...) Összeadtunk, kivontunk, s kiderült: nem is rossz az arány. Negyvenöten elhunytak vagy úgy eltűntek, hogy mára már senki nem tud a hollétükről, az ugyebár kivonva a hetvenötből, annyi mint harminc. Harminc emberről tudni, hogy hol él, mivel foglalkozik, honnan lehet előrángatni. És a harmincból 29-en beígérkeztek erre a találkozóra. Mindössze egyetlen ember van, aki nem akart vagy inkább nem tudott eljönni. Nem rossz az arány.

Az egykori alma mater

Ez a két osztály abba az iskolába járt, amelyet 1883-ban alapítottak szakmunkásképzésre, ugyanis Marosvásárhelyen erre volt a legnagyobb szükség, hiszen egymás követték a gyár- és kézműves műhelyalapítások. 1892-ben fa- és fémipari iskolát létesítettek, akkor még a Kör (ma Korvin Mátyás) utcában, s rövidesen elkezdődött a Sándor János (Dózsa György) utcában a ma is létező iskolaépület megépítése. 1897 karácsonyát követően már ünnepélyesen át is adták az art noveau stílusban készült épületet. Amit akkor nemes egyszerűséggel ipari iskolának hívtak, 1937-ben Ipari Líceum lett, 1948-tól Fémipari Műszaki Iskola, ekkor toldtak hozzá egy nagy műhelyépületet. Aztán lett még belőle inasiskola, könnyűipari mesteriskola, két évvel ezelőtt elkeresztelték Avram Iancu Szakközépiskolának. Nos, a nagy műhelyépítés évében, 1948-ban kezdte el a pénteken nyolcvanasokként ünneplő nebulógárda az okulást ebben az iskolában.

Kiváló tanárok, mesterek

Demeter Győző mesélt a hajdani emberekről. Riedl Adolf osztályfőnökről, Holbach Jenő igazgatóról, aki a végzősök tablóján még katonatiszti egyenruhában állt modellt a fényképésznek, Kákonyi József rajztanárról, akinek olyan hegyes ceruzái voltak, hogy reális veszélyt jelentettek a velük ügyetlenül bánó nebulókra, Gámán Sándor magyar nyelv és Mészáros János sporttanárról.

De kedves szavakkal emlékezett az egykori szakmát tanító mesterekre, szaktanárokra is. Szabó József mesternek (Hajcsárnak gúnyolták) az egykori Lázár Ödön parkban volt kályhás műhelye, nála az asztali kályhák készítését tanulták meg, no meg azt, hogy miként reszeljenek hasábot a fémből, vagy a fecskefarok-pászítást. De tanította őket szakmára és emberségre László János kovácsmester, a gépműhelyben Kiss Jenő, aki az esztergapad, meg a harántgyalu (sepping) kezelésére oktatott. A közműhely most is megvan.

Irány: IRA, Encsel, Minszki...

A kizárólag magyar nyelvű oktatásban részesülő végzősök akkor a város nagy ipari üzemeibe kerültek. No, nem technikusként. Fémipari szakmát tanultak középiskolai szinten, hát szakmunkások lettek. Az Elektromarosban, az IRA-ban (autójavító vállalat), a Minszki Lajos üzemben, az Encsel Mórban, IMATEX-ben vagy éppenséggel a számológépgyárban. S nagy részük ezekben a gyárakban, üzemekben állt helyt, bizonyítván, hogy a fémipariban megszerzett tudás ha hatalmat nem is, de megélhetést jelent. Mások „eltévelyedtek” az eredeti szakmájuktól, megint mások külföldön keresték a boldogulást.

A közös fényképezkedésnél a Laci csárda udvarán örömmel ismertem fel az öregdiákok között a kiváló szobrászművészt, Hunyadi Lászlót, aki ugyancsak innen indult, Szabó Dénest, a Maros megyei napilap egykori mezőgazdasági rovatának főnökét, hajdani kollégámat, akitől nemcsak szakmát, de megtartó emberséget is tanultam, s akiről Győző bácsi elmondta: megfeddette, amiért a mezőgazdasághoz szegődött a becsületes fémmunkási státusztól. S még jónéhány embert, akik Marosvásárhelyt marosvásárhelyivé tették.

Miközben ezek a sorok a világhálóra kerülnek, a csárdában folyik a mulatozás, de főképp az emlékezés. Kívánjuk hát az örökifjú csapatnak, hogy maradjanak meg még sokáig ilyen optimistáknak, emberséges embereknek, állandón újra-találkozóknak, amilyeneknek az az iskola megformálta őket!