Éltükben látta nagyjainkat, hozzájuk igyekszik

A Mezőségről, Kölpényből indult, akárcsak szeretve tisztelt elődei, Wass Albert és Sütő András – utóbbinál három évvel korábban – innen jutott el a vásárhelyi Kollégiumba, hogy kolozsvári egyetemi kitérő után szenvedélyének, az írott szó művészetének szolgálhasson itt, Vásárhelyütt, s így lett, ha nem is született mégis tősgyökeres vásárhelyivé. Szerencsésnek mondotta magát, mert Móriczot, Tamásit, Moltert személyesen ismerhette, mert személyes ismerőse volt az erdélyi irodalom jelentős személyiségeinek, s mert soha nem volt ideje unatkozni.

Tollát mindig a becsület, a szerénység és a megértés vezette ha műbírálatot írt, soha a személyeskedő indulat, az alkotó ember iránti tisztelet jellemezte, akár az irodalom elismert nagyjairól, akár szárnyait bontogató ifjoncról volt szó. Fél évvel ezelőtt, amikor a 91. okán kis házi ünnepségen köszöntöttük a Bach-pincében, elsőnek érkezett. Mert nem illik – mondotta akkor nekem – a barátokat megvárakoztatni. Elhittem neki és megtanultam – nem illik a barátokat megvárakoztatni. Mert ő már csak tudta, annyi év és annyi barát után.

Nem volt sértődő, haragvó természet, nyugodt megértéssel tekintett el az emberi gyarlóságok fölött. Temetői viráglopásokról írtunk egyszer, s mert illusztrálni kellett a cikket, elment hát a fotósunk a református sírkertbe képet készíteni. Pali bácsi volt akkor, pillanatnyilag az egyetlen temetőlátogató, a kolléga nem ismerte, bekerült hát a képbe – hogy legyen ember is rajta –, anélkül, hogy észrevettük volna. A megjelenés másnapján kaptunk tőle egy (mű)felháborodott levelet, amelyben elmagyarázta, hogy ő nem temetői virágtolvaj, hanem tisztességben megőszült irodalmár, következésképpen tegyünk közzé helyesbítést. Tettünk. Aztán azon a kilencvenegyediken rákérdeztem, elégedett volt-e a helyesbítéssel, mire nevetve kérdezte – ugyan már, hát nem ismered a viccet? Akkor világosodtam meg, mint Buddha, hogy tulajdonképpen nem is kellett volna leközölni azt a helyesbítést.

A pinceborozóban tartott ünnepségen adták át neki utolsó könyvének, az Emlékek otthona: tegnapi színház címűnek – akkor még reméltük, hogy nem utolsó – egy nyomdai példányát, annyira örült neki, hogy azonnal beletemetkezett, s hiába emeltük a poharat egészségére, ő a magáét érintetlenül hagyta legalább egy órán keresztül – kritikushoz méltó nagy élvezettel olvasta a saját munkáját, mindenről és mindenkiről megfeledkezve.

Megadatott neki az isteni kegy, hogy azt tegye, amit szeretett, amit tanult, s azt úgy, hogy neki is, de mindenkinek öröme teljék benne. A jól végzett munka megnyugtató tudatáéval szenderült át a nemlétbe, olyan csendesen, halkan, szerényen, mint ahogyan élt. Végső búcsúztatása csütörtökön lesz, a virágokkal teli református sírkertben, délután három órakor.