Egy volt-nincs temető kálváriája

A vásárhelyi Somostető alatti domboldalban, a szegények temetője néven ismert sírkert felső végében az ötvenes-hatvanas években még láthatóak voltak a német katonák sírhantjai, s hellyel-közzel a fejfái is. Aztán a fejfák eltűntek, a sírok besüppedtek, s csak a gyeppel benőtt talajfelszín enyhe hullámzásából lehetett következtetni a sírok helyére.

A rendszerváltozás után, amikor már lehetett érdeklődni a világháború nem csak szovjet tömbhöz tartozó áldozatairól, elindultam megtudni, kiket temettek ide. Sok vásárhelyi emlékezett a sírokra, de pontos adatokat kevesen tudtak. És egyszer csak megjelent egy fehér, csövekből öszehegesztett kereszt, rajta három nyelvű –mindhárom nyelvtanilag helytelenül megfogalmazott – felirat: „Aici odihnesc 104 ostasi germani / Itt nyugsik 104 nemet kotonak / Hier ruhen in Gott deutsche soldaten. 1944” Soha nem sikerült megtudnom, ki állította a keresztet. Egyszer csak megváltozott a felirat. Valamelyest javítottak az összemázolt, újrafestést ígénylő táblán. Most már csak 103 elesettről „beszélt” a kereszt.

A halott katona nem ellenség

Az oroszországi Voronyezs melletti Rudkinóban tizenegy évvel ezelőtt felavatták a magyar honvédtemetőt, s akkor hangzott el – a halott katona nem ellenség.

Némi vesződség árán akkor sikerült rátalálnom Sóbester Sándorra, aki a háború első éveiben a marosvásárhelyi Székely Szónál volt bűnügyi riporter. Utána front, fogság, hazatérés... A temető közelében lakott, gyakran sétált ott, s 1956–60 között jegyezte le az akkor még álló fejfák adatait. „Kijárogattam a temetőbe, láttam a fejfákat, s arra gondoltam, lejegyzem a rajtuk lévő adatokat, hátha egyszer valakinek jó szolgálatot tesz. Egy kis noteszbe írtam 4-5 nevet, évszámot naponta, csak úgy séta közben, hogy senki gyanút ne fogjon, aztán gondosan elrejtettem a kitépett lapokat a lakásunknál a tetőcserepek alá. Később összesítettem az adatokat egy listára” – mesélte akkor. A rettegés nem volt alaptalan, abban az időben ennél sokkal kevesebbért jött az emberért a fekete autó éjszaka. Ezeken a fejfákon pedig horogkeresztek voltak... Összesen 47 sír adatait vette jegyzékbe, s még egy kis helyrajzot is készített, amelyen bejelölte a listán szereplő sírok helyét. Arról, hogy a keresztet ki állította, nem tudott semmit mondani.

Kasselbe „ment” a Sóbester-lista

Sóbester Sándor segítségével megtaláltam Winkler István nyugalmazott tanárt. Ő erdélyi útjai során feljegyezte és megőrizte a német katonatemetők fellelhető adatait, aztán kapcsolatba lépett Sóbesterrel, tőle magkapta a listát, s azt eljuttatták Kasselbe, ahol a német hadisírgondozó hivatal (Volksbund Deutsche Kriegsgräberfürsorge) működik.

Elmondta a saját változatát a német katonai sírok idekerüléséről, ami logikus és történelmi adatokkal bizonyítható. Szerinte az történt, hogy a Maros völgyében orosz repülőtámadás érte a visszavonuló német csapatokat, innen a sebesülteket a Református Kollégiumban berendezett tábori kórházba szállították, s azokat, akik itt haltak meg, a Somostető alatti temetőbe hantolták el. Egy másik részük valahol Déda és Ratosnya között esett el, amikor felrobbantottak egy arra haladó vonatot (a listán az elhunytuk dátuma egyezik). Később, az őszi hadjárat végéig a környéken elesett más német katonákat is ide hoztak, lévén, hogy itt már volt német katonai temető. Hogy a keresztet ki állíthatta, arról ő sem tudott semmit. Csak feltételezte – kizárásos alapon –, hogy egy becsületes román ember lehetett, ugyanis a román szövegben volt a legkevesebb hiba.

A rombolás kezdetei

Az előbbi két adatközlőtől tudtam meg, miként is kezdődött a fejfák és a sírok eltűnése. Valamikor a hatvanas években utasítás érkezett a pártbizottságtól, hogy a német katonai temető fejfáit el kell tüntetni, ugyanis „fasiszta jelképeket” hordoznak. (Ahogyan itt horogkeresztek voltak a fejfákon, ugyanúgy a pár lépéssel odébb, a szovjet katonai temetőben vörös csillagok. A történelem megbékélést hozott: ma már mindkét önkényuralmi jelkép tiltott.) Az ukázt a városi kertészet főnöke kapta. Nemes egyszerűséggel továbbadta az egyik kertészének. Az a tölgyfa-fejfákat kifűrészelte, aztán bedobálta a közös-temető bokrai alá, amit akkor a szegények temetőjének neveztek. Innen meg eltűntek, valószínű, hogy a környékbeli házakhoz hordták el tüzelőnek.

A hetvenes-nyolcvanas évektől kezdve a felső katonasír-sorra rátemették a városbeli azonosítatlan holttesteket, a börtönben elhunyt hozzátartozó nélkülieket.

Kimozdulás a holtpontról

Aztán, hogy 2001-ben felröppent a hír, miszerint Gerhardt Schröder német kancellár édesapját, Fritz Schröder káplárt Mezőcsánon (Kolozs megye) temették el 1944. októberében, s megvan a sír is, egyből fontos lett a német katonai temetők sorsa. Ezt megelőzően keresetem meg Wilhelm Goldnert, a Németek Demokratikus Fóruma marosvásárhelyi szervezetének akkori elnökét. Ő mondta el, hogy Sóbester Sándor listája jóvoltából sikerült felvenni a kapcsolatot a német hadisírgondozóval, onnan azt az információt kapták, hogy 255 hadisírról tudnak a Somostető alatti temetőben. Ez csak számszerű adat volt, nevek nélkül. „Megkértek, ha valaki leszármazott, rokon érdeklődne a marosvásárhelyi nevek és a hely iránt, akkor segítsem őket a tájékozódásban” – mondta az akkori elnök, akinek már két listája volt – a Sóbester-féle és egy ugyanolyan, Cserni Antalné, Gross Edéné és Ujj Józsefné által 1976. szeptember 22-én készített összeírás a Román Vöröskereszt számára.

Ugyanakkor adott át nekem egy fotót, amelyen két fejfa látható.

Felgyorsulnak, majd megszűnnek az események

A temetőből közben városi temető lett, utat, ravatalozót építettek, s egyik napról a másikra a német katonasírokon fekete márványlapok jelentek meg a nevekkel és évszámokkal (a listák segítették a feliratozást). Valamint egy nagy fekete kereszt, amely mellett meghagyták a régi fehéret is, amiről ma sem tudni, hogy ki állította. A német hadisírgondozó járt közbe, hogy végre ezek a katonák is megjelölt helyen nyugodhassanak. De csak egy ideig...

A minap a helyszínen járva döbbenten tapasztaltam – eltűntek a márványlapok, el a két kereszt, a sírok.

Megkerestem Michael Liebhardt nyugalmazott orvost, a Németek Demokratikus Fóruma vásárhelyi központjának jelenlegi elnökét. Ő elmondta – Németország és Románia között egyezmény született, amelynek értelmében néhány nappal ezelőtt az itteni hadisírokat átköltöztették egy Jászvásár melletti központosított német katonai temetőbe. Őt is csak az átköltöztetést követő utolsó pillanatban értesítették.

Így ért véget a vásárhelyi német katonai temető hetven év alatt sokat próbált, hányatott története. Egy dolog biztos: mára már szinte mindenki megérti – a halott katona már nem ellenség. Senkinek. Minden ember megérdemli, bármelyik oldalra állt, vagy kényszerítették állni, hogy holtában bajtársai mellett háborítatlanul nyugodjék. Hogy hozzátartozói, akár hetven év múltával is megtalálják. És ehhez nem kell feltétlenül német kancellárnak lenni.

A megyében még vannak német katonasírok Mezőgerebenesen, Meggyesfalván, Mezőbándon, Mezőpanitban, Remeteszegen, s ki tudja, hol rejtőznek még feltárásra várva.