Amiért érdemes megtekinteni a könyvtár állandó tárlatát

Kovács Bányai Réka könyvtáros olyan érdekességeket is megosztott a Kemény Zsigmond Társaság február végi rendezvényén, amelyeket a turistáknak nem szoktak elmondani. A Teleki-Bolyai Könyvtár munkatársa a könyvtár 1939–40-es állapotáról beszélt, illetve az 1942-es Teleki Sámuel Tudományos Intézet alapításának szándékáról, amelyet még gróf Teleki Pál miniszterelnök kezdeményezett, és Hóman Bálint kulturális miniszter irányításával vette kezdetét az intézmény kiépítése – amely aztán a háborús viszonyok és a hatalomváltás miatt abbamaradt. Az előadó röviden kitért a Téka tulajdonviszonyaira is, arra, hogy kié volt és kié lett a könyvtár, amely az államosítást követően a városi, majd a megyei néptanács fennhatósága alá került, és száműzött, vagy megtűrt értelmiségiek munkahelye lett.

A könyvtárban folyó kutatómunkáról szólva Farczádi Elek, Bustya Endre, Székely Margit, Fikk László, Deé Nagy Anikó és Balás Lajos érdemeit emelte ki. Például Farczádi nevéhez kötődik a Hatodik magyar nyelvemlék, a Marosvásárhelyi sorok újrafelfedezése és publikálása.

A 60-as évektől az intézmény könyvállománya vásárlások által kezdett gyarapodni, valamint a különböző jelentős könyvtárak beolvasztásával, mint a marosvásárhelyi református kollégiumé, vagy a székelyudvarhelyi unitárius kollégiumé. A munkatársak számára fontos volt az eredeti állományok megőrzése, össze nem keverése, az úgynevezett provinencia-elv alapján.

A Teleki Téka 1974-ben veszítette el önálló jellegét, amikor a megyei könyvtár részlegévé vált, és attól kezdve alig jutott pénz az állomány gyarapítására, majd a 80-as években ez teljesen elapadt. Ennek pótlására jött létre 1999-ben a Teleki Téka Alapítvány Bázelben, amelyben a Teleki család vállalt oroszlánszerepet, és amelynek jóvoltából sikerült modern kézikönyvekkel, szakirodalommal – elsősorban társadalomtudományi és történelmi kötetekkel – felszerelni a könyvtárat.

Az ősnyomtatványnak nevezett kiadványok a legkorábbi nyomtatott könyvek, amelyeket a Gutenberg-féle könyvnyomtatástól – 1455-től 1501 húsvétjáig befejezően nyomtattak. Az azután következő időszakot, a 16. századi kiadványokat szaknyelven antikváknak nevezik. A magyar könyvek esetében az első nagy magyar bibliográfus, a kolozsvári egyetem tanára, Szabó Károly 1711-t állapította meg felső határként, tehát az addig megjelent könyveket a könyvtárosi szakzsargon RMK-knak, vagyis Régi Magyar Könyveknek nevez.