Kisvárosi terrortól a betiltott székely zászlóig. Szondy Zoltán a Summában

Én udvariasan, diplomatikusan nevettem egyet, hogy „milyen nehéz világot élünk”, de az élet azért ment előre.

Az egész jelképhasználat tényleg nem a mi háborúnk kéne legyen. Tényleg arra lenne szükség, hogy az RMDSZ mint a kormányon lévő érdekvédelmi szervezetünk tiszta vizet öntsön a pohárba: be van tiltva, vagy sem ez a két jelkép? Mert a törvények szerint ugye nincs betiltva, de a szövetség és a csendőrség mégis törvényekre alapozva büntetett meg minket. Nagyon sajnálom, hogy ez egyedül a mi problémánk, és gyakorlatilag ezzel minket arra kényszerítenek, hogy mi tiltsuk be a két zászlót. Ezt csendesen más klubok meg is tették egyébként – mondom zárójelben.

– Amikor erre a beszélgetésére készültem, megnéztem, hogy a Sepsi OSK labdarúgóklub kapott-e az elmúlt években ilyen jellegű büntetést. A Sepsi OSK 2021. október 16-án avatta az új stadionját az FC Voluntari elleni mérkőzésen. Megnéztük a saját adatbázisunkban a képeken, nyoma se volt nagyobb méretű székely zászlónak. Nekem az jött át, hogy a Sepsi OSK-nál már a kezdetben valami történhetett, mert ők ebbe nem mentek bele. Tehát egyedül maradtál te mint az FK Csíkszereda elnöke.

– Most én ebbe így nem mennék bele. Egyrészt nem maradtam egyedül, mert nem én vagyok Csíkszereda. Tehát azért mi tényleg egy közösséget képviselünk, és az a közösség elég komolyan ott áll mögöttünk, ezt érezzük. Hogy mit csinál a Sepsi OSK vagy az udvarhelyi fociklub, abba tényleg nem mennék bele, mert őszintén nem az én tisztem. 1904-ben az FK Csíkszeredát megalapítóknak az volt a céljuk, hogy a székelyeket, magyarokat képviseljék.

De egyébként nem véletlenül hiányolom folyamatosan, hogy a Hargita megyei kormánymegbízottat (prefektust) egyáltalán nem érdekli ez a történet. Egyáltalán még a focipálya környékre se jött [a meccsek alkalmával], nehogy valami baj legyen. Szerintem az RMDSZ fog lépni, mert végül is, ha ez nem érdekvédelem, akkor mi az?

Amikor ez a történet 2003-ban kirobbant, én azért már újságíródíjak birtokában voltam, és talán nem nagyképűség azt mondani, hogy az emberek szerették, amit írtam. Mindenki a verekedésekre, a letartóztatásokra emlékszik. De ennek az ügynek folyományaként, amikor ez az egész birodalom összeomlott, körülbelül ezer ember elvesztette a munkáját.

Arra is hadd emlékeztesselek – ha már nosztalgiázunk –, hogy ellenem és Ráduly Róbert akkori csíkszéki parlamenti képviselő, későbbi polgármester ellen gyakorlatilag egy színes hetilapot adtak ki. Tényként megírták százszor, hogy én alkoholista vagyok és egy csomó ocsmányságot. Nyilván egy közéletben dolgozó embernek ezt vállalnia kell, de azért egy adott pillanatban feltettem a kérdést, hogy megérte ez az egész cirkusz?

Mi, akik ezt a történetet annak idején vállaltuk, a csíkszeredai közösségnek jót tettünk. A szeredai közösséget elindítottuk egy megtisztulás útján. Most is azt mondom, hogy többek között ezért is élhetőbb Csíkszereda, mert ez a dolog megtörtént. Viszont elég sok veszteséget szenvedtünk ebben a konfliktusban, ez a valóság. Ez a múltnak egy olyan része, ami remélem nem is tér vissza, de tényleg nem szívesen gondolok erre vissza.

– Azt azonban rögzítenünk kell – erre te is kitértél –, hogy 2004 után Csíkszereda jobb és biztonságosabb hellyé vált. És hogyha ennyit megtettetek ti, akkor már megérte.

– Egyértelmű, hogy a közösségnek megérte. Ha még egyszer abba az alaphelyzetbe kerülnék, akkor még egyszer megcsinálnám. Nem azért, mert jobban kiszámítanám az esélyeimet, hanem azért, mert ezt [a megtisztulást] tételesen az váltotta ki, hogy egy édesanyja kereste a fiát, akit eltüntettek. Keretes zárójelben mondom: azóta se került elő.

Tehát tényleg utolsó mentségként, mert értelemszerűen egy anya, amikor a gyermekét keresi, nem a sajtóhoz fut először, hanem a hatóságokhoz. A lényeg az, hogy ha még egyszer mindez megtörténne, ismét megcsinálnám. De ha még egyszer megcsinálnám, már eleve húznám a szájamat, hogy ez nekem nem lesz jó.

– Egyetlenegy kérdés csak ide: mikor találkoztál utoljára Csibi Istvánnal?

– Hát, talán 2004-ben vagy 2005-ben egy tárgyaláson. De őszintén nem is nagyon kívánok vele találkozni, most úgy tudom, itt lakik a városban. Én azt a történetet elengedtem.

– Bedobok egy másik dátumot: 2012 decembere. Akkor kilenc csíkszeredai edzővel meglátogattad a Puskás Akadémiát Felcsúton. Én is ott voltam, újságírói minőségemben. Gyakorlatilag arról szólt a látogatás, hogy te megmutattad, hogyan is néz ki egy labdarúgó akadémia. Te már akkor nagyon hittél abban, hogy Székelyföldön labdarúgó akadémiának kell létrejönnie. Miért gondoltad, hogy ez ennyire fontos Székelyföldnek?

– Egy filozófus sok évtizeddel ezelőtti gondolatát idézem: a labdarúgás a modern idő vallása. Én, aki istenhívő vagyok, ezt nem hiszem száz százalékosan, viszont azt ma már látni kell, hogy mi mindent jelent a labdarúgás; és most nem az üzleti felére gondolok.

Nem titok, hogy nem véletlenül voltunk épp Felcsúton 2012-ben, tehát gyakorlatilag Orbán Viktor miniszterelnök úr volt, aki ezt az ötletet nagyon támogatta, még ellenzékben is. Én azon csodálkoztam, és most is azon csodálkozok, hogy mások miért csodálkoznak. De most képzeljük el, hogy senki nem termel krumplit Hargita megyében, és én arra a zseniális ötletre jutok, hogy krumplit fogok termelni. Mivel Románia tekintetében Székelyföld esetében akkor egy szűz területen mozogtunk (ugyanis csak itt nem volt akadémiai rendszer), ezért teljesen egyértelmű volt, hogy sikeresek leszünk. Onnantól kezdve, hogy az anyagi támogatás is biztosítottá vált, azon dolgozunk, hogy tudjuk ezt még hatékonyabbá és még jobbá tenni.

És meg vagyok győződve, hogy ha megszorulunk, akkor ők lesznek az elsők, akik a segítségünkre ugranak. A jégkorongnak is van egy regionálisan felépített akadémiája, akárcsak nekünk, így ketten gyakorlatilag egy hatszázezres közösséget próbálunk lefödni. Gondoljunk csak bele: Izland a legkisebb népességű országként, a maga háromszázezres lakosságával kijutott a 2018-as labdarúgó világbajnokságra.

– Valamikor önkormányzati képviselő is voltál Csíkszeredában. Emlékszem a 2000-es évekre, amikor a tanácsüléseken késhegyre menő viták voltak egy-egy határozattervezetről. Na, az ma nincs.

– Az a korszak egyfajta kegyelmi időszak volt. Akkoriban a székelyföldi önkormányzatok ösztönösen visszataláltak a régi önkormányzatiságra, ami Székelyföldet mindig is jellemezte. Tehát a Ceaușescu-korszak befagyasztott egy társadalmat, de a régi reflexek azért megmaradtak.

És miért ne legyen ott az önkormányzatban a megyei lap képviselője? Ezek előválasztás alapján működtek. Nem akarok senkiből se hőst csinálni, nehogy félreértés essen. De azok a testületek tételesen a közösséget képviselték. Ma ez nem így van.

– Miért nincs így?

– Azért, mert sok hülye törvény ezt megakadályozta. Mert ugye összeférhetetlen vagy. Most mitől összeférhetetlen az, ha kórházigazgatóként az egészségügy érdekeit képviseli az önkormányzatban valaki, ez az én logikámat messze meghaladja. Gyakorlatilag

Nincsen az égadta világon semmi bajom velük, csak próbáltam elmondani, hogy akkoriban mik voltak az önkormányzati reflexek, nem csak Csíkszeredában – hangsúlyozom. Aztán hogy mi lett belőle, azt valamennyien tudjuk. Ma egy önkormányzat nem önkormányzatként működik, hanem gyakorlatilag egy bürokratikus szervezet, amely paragrafusról paragrafusra támolyog. Na, mindegy, engedjük is el ezt a témát.

– Jól van, engedjük el. Arra viszont mondj egy példát, hogy melyik volt az a határozattervezet, amit te nyújtottál be és emlékezetes marad számodra. Merthogy valamikor még a tanácsosok határozat-tervezeteket nyújtottak be, képzeld el.

– Hát, ami számomra nagyon kedves határozattervezet, az a csíkszeredai sportcsarnok építéséről szól. Akkor nem volt könnyű „átverni” (átvinni) a testületen, mert egyetlen egy érv volt ellene, hogy nincs rá pénz. Teljesen egyértelmű volt, hogy nincs rá pénz, de sikerült aztán addig gördíteni a történetet, hogy amikor elindult a pénzfolyam Románia európai uniós csatlakozásával, akkor az új városvezetés már egy létező projektet tudott továbbvinni. (…) Hogyha megnézzük a mai Csíkszeredát, most már nehéz lenne újat csinálni, mert itt az elmúlt években azért tényleg nagyon komoly dolgok történtek.

– Mondjuk egy új hokipályát el tudnánk viselni.

– Hát igen. Erről például van nekem egy véleményem, de tényleg nem akarok [erre kitérni].

– Mondd el nekem, légy szíves. Nem mondjuk tovább senkinek.

– Én például abszolút nem értem, miért Sepsiszentgyörgyön építünk egy vadonatúj hokipályát, amikor a csíkszeredai omlik meg. Ezt biztos el tudják nekem magyarázni, de én itt ülve egyszerű emberként egyszerűen nem tudom felfogni.

Vannak még megoldásra váró problémák, de ezek mind olyanok, amik meg fognak oldódni.

– Beszélgetésünk végére egy dolgot említsünk meg: az FK Csíkszereda volt az a klub, amely, miután feljutott a másodosztályból az első osztályba, a bérletárakat nem drágította. Tehát 250 lejért az FK elhozza Csíkszeredába a legjobb 15 romániai csapatot.

– Ennek a mozgatórugója egy egyszerű gazdasági számítás volt. A fociklubok esetében a jövedelem nagy része a tévés jogdíjakból és a szponzortámogatásokból származik. Vannak viszont klubok Romániában, amelyek esetében a jegyeladás és a bérletárusítás nagyon komoly jövedelmet tud jelenteni, ahhoz azonban meccsenként legalább ötezer fizető néző kell. Ez azonban ritka nálunk. Nagy stadionok vannak ugyan, de kevés a néző.

Utóbbi esetében a szurkolók szemében rendesek vagyunk. És én úgy mértem fel, hogy nekünk többet hoz az a szimpátia, amit kapunk a szurkolóktól.

– Világos: ha a 250 lejt megdupláznátok, az is kevés bevételt hozna.

Még a bírói díjakat sem tudnánk kifizetni belőle, akkor pedig minek drágítsunk? Ismétlem, ez szigorú gazdasági számítás volt. Azért kell ezeknek a mögöttes dolgait nagyon megnézni, mert mi el kell fogadjuk, hogy kicsik vagyunk. Álmodni nyilván mindenki tud. Örvendünk, hogyha meg tudjuk tölteni a 2500-as stadionunkat, és örvendünk, hogyha örömet tudunk szerezni annak a hál'Istennek most már mondhatom, hogy több százezer magyar embernek, aki követ minket.

Interjúnk a Székelyhon Summa című podcastműsorának rövidített, szerkesztett változata. Ha kíváncsi a teljes videóra, nézze meg a Médiatár Youtube-csatornáján.