Határőrök hétköznapjai Székelyföldön

A szerző a közelmúltban több székelyföldi helyszínen is vetített képes előadás keretében ismertette a Hadiakadémia-sorozatban megjelent, igényes kivitelezésű kötetet, illetve tartalmát, mi a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeumban tartott bemutatóján vettük részt. Szádeczky-Kardoss Lajos, Teleki Domokos és mások vonatkozó művei megkerülhetetlenek ugyan e téma kutatói számára, de a székely határőr-gyalogezredek háborús részvételéről, harcairól, áldozatairól ez az első átfogó munka.

Aztán ha úgy szólt a parancs, két-három órán belül, teljes felszerelésben meg kellett jelenniük a kijelölt helyszínen, és indultak harcba a törökkel vagy más ellenséggel szembe.

Egyszerre földművesek és katonák

A bécsi udvar a világméretű összecsapássá terebélyesedő hétéves háború (1756–1763) vége felé érezte szükségesnek ezt a rendszert Erdélyben is meghonosítani, amikor annak a veszélye is fennállt, hogy a birodalmat a Keleti-Kárpátokon át éri támadás.

Ez utóbbiak nem az egész Székelyföldet érintették, hanem csak Csík-, Gyergyó- és Kászonszéket, valamint Háromszéket, továbbá Udvarhelyszékről Bardoc fiúszéket; Marosszéket viszont egyáltalán nem. A huszárállományt 101 település biztosította, ám ide Alsó-Fehér, Torda és Hunyad vármegyei, továbbá Fogaras vidéki román falvak is tartoztak.

A határőrök faluközösségben élő, szabad jogállású, gazdálkodó emberek voltak, akik meghatározott időt töltöttek határellenőrzési feladatok ellátásával, viszont háború idején „táborba szálltak”. Ehhez megkapták a megfelelő kiképzést és fegyverzetet, viszont a felszerelésükről maguknak kellett gondoskodniuk.

Mégis, a katonáskodás magasabb státuszt jelentett a jobbágyokkal, zsellérekkel szemben, és ezt a különbséget igyekeztek is kidomborítani: például külön szervezték a bálokat maguknak (nem vegyültek a porónéppel), de – többek között – Alsócsernáton református templomában még a múlt század ’70-80-as éveiben is az „egyszerű” emberek csak akkor ültek be a „katonarészen valók” számára fenntartott padokba, ha éppen nem került máshol szabad hely.

Holott a határőrélet még békeidőben sem volt egyszerű! A közteherviselés alól ugyan felmentést élveztek, de

A családfőt általában mentesítették a szolgálat alól, hogy több időt tudjon fordítani a gazdálkodásra és a saját családja ügyeinek intézésére, de arra is akadt példa, hogy közben öt-hat fiút kellett eltartania, ruháznia, és nem akárhogyan!

Vasárnaponként gyakorlatozás

A határőrök eleinte évente másfél hónapot szolgáltak a határon napidíj fejében, ami a gyalogosoknál 4, a huszároknál 8 krajcárt jelentett, miközben egy kiló hús, egy kiló kenyér vagy egy icce bor nagyjából 4-4, egy férficipő 75, egy lóhajtó ostor 3 krajcárba került akkoriban, és mondjuk egy pesti poroszló 14 krajcárt keresett naponta.

A határőrzésbe a „tolvajok kergetése”, a csempészet megakadályozása, a vesztegzárlatra való felügyelés is beletartozott, illetve gyakorlatilag minden, mit a főhadparancsnok a főtisztjei által elrendelt.

Merthogy még azt is szabályozták, nehogy valamelyik család elszegényedjen, eladósodjon, mert annak közvetve a császár látná kárát! Ilyen megfontolásból a székely határőrnek nem volt szabad elidegenítenie a birtokait, haszonbérbe is csak egy részét, külön elöljárói engedéllyel adhatta.

Olyannyira, hogy a határőrvidéken az országos átlagnál alacsonyabb volt az analfabetizmus mértéke. Miközben a 18. század végi nyugat-európai parasztságnak legföljebb tíz százaléka tudott olvasni, a kézdiszéki Lécfalván – és ezt már Imreh Istvántól tudjuk – 1807-ben 61 személy írta alá a falutörvényt, és közülük mindössze huszonnégy bizonyult írástudatlannak, vagy olyannak, aki más okból adott megbízást neve leírására!

– más kérdés, hogy ez utóbbit miként sikerült betartatni.

Azt is előírták számukra, melyik terményt mikor kell betakarítani, az állatokat mikor kell födél alá hajtani, és szigorúan büntették minden olyan mezőgazdasági munka elhanyagolását, amitől az illető család esetleg szegényebb lett.

A tisztek havonta ellenőrizték a beosztottak portáit, házait, és azonnali intézkedést foganatosítottak, ha nem voltak megelégedve a renddel és a tisztasággal.

E mögött nem valamiféle liberális engedékenység húzódik meg, hanem amiért az abortuszt is szigorúan tiltották: minden gyereket a császár majdani katonájának tekintettek, akikre nagy szükség van, különösen háborúk idején. Márpedig a 18–19. századi európai csetepaték szele a határőreinket is megérintette – de erre majd legközelebb térünk ki részletesebben.