Perkő: az élni akarás jelképe

De annak előtte is állhatott már itt egy imola, a tőle nem messze eső, Páduai Szent Antal oltalmába ajánlott kápolna pedig, amely számára már 1666-ban búcsúengedélyért folyamodott egy ferences szerzetes, a 20. század elejéig bírta, amikor teljesen romba dőlt; 1929 óta emlékkereszt jelzi a helyét.

Kaukázusi kapcsolatok

Aztán maga a név, a Perkő is olyan helyre utal, ahol hajdanán az emberek, székkapitányaik vezénylete alatt megvitatták peres ügyeiket – ki tudja, talán az igazságkeresés és az ítéletbe való belenyugvás sajátos átöröklődési formájának is tekinthető a később egyházi jelleget öltő szertartás.

Nem árt tudni, hogy a székgyűlés ítéleteit 1489-ig még a királynak sem állt jogában megsemmisíteni! Régebbi történelmi munkákban olyat is olvasni, hogy itt már az 1241–42-es tatárjárás előtt vár állott, amit állítólag IV. Béla magyar király újjáépíttetett, de az erre utaló források egy részéről kiderült, hogy hamisítványok, vagy nem erre a helyre vonatkoznak, és a régészek sem találtak rá bizonyítékot.

Visszatérve a kápolnához: többen felteszik a kérdést, hogy 1680 körül valóban építés vagy esetleg csak egy korábbi felújítása történt-e, és ha utóbbi verzió az igaz, vajon mennyit őriztek meg az előd stílusából, szerkezetéből. Merthogy többen 13. századiként, vagyis későromán-koriként keltezik, sőt, a Magyar Nemzeti Múzeum egykori főigazgatója, Kralovánszky Alán (1929–1993) régész egyenesen 10–11. századinak tartotta.

Akárcsak a székesfehérvári, ma már csak kővel kirakott utcaburkolat formájában fellelhető, Géza-korabeli négykaréjos templomot, de talán a feldebrői vagy a Szekszárdon előkerült apátsági templommal is rokonítható. Igaz, helyi analógiát inkább a székelyudvarhelyi Jézus szíve, a gyergyószentmiklósi Szent Anna- vagy a dobói kápolna kínál. A korai eredet mellett teszi le a garast a Szent Koronáról tanulmányt író, marosvásárhelyi Olosz Katalin is, aki 4–5. századi örményországi templom-épületekkel hozza kapcsolatba, és ugyancsak Kaukázus-vidéki párhuzamokra hívja fel a figyelmet a Gondos Béla–Horváth Zoltán György szerzőpáros az Erdély legszebb középkori templomai című munkájukban, akik 11. századinak vélik a perkői kápolnát.

Kővel dobált keresztalják

Az is kérdéses, hogy mikor alakult ki az itteni pünkösd másodnapi búcsú, merthogy régebben azt is megtartották, főként a Csíksomlyóról hazafelé tartó zarándokok részvételével. Erre a legkorábbi írásos bizonyítékot egy 1836-as oklevél szolgáltatja, amelyben az áll:

Érdekes módon az 1860-as években Orbán Balázs erről nem tesz említést; ő csak annyit jegyez meg, hogy

1868-ban Péterfy Lőrinc kézdiszentléleki kántor-tanító egy mai szemmel nézve érdekes, de akkoriban inkább szörnyülködést kiváltó esetet osztott meg az Egyházi és Iskolai Hetilapban: „Kantában a minoritáknak Szentháromság tiszteletére felszentelt díszes templomában valamint eddig, úgy ez évben is Háromszék összes rom. kath. hivei példás buzgósággal megtarták búcsújokat. Nagyobb falvakból 6–7 száznál többen állottak pap és kántor által vezérelt, Csíksomlyóról megrongyolt ziláltságban vissza hozott keresztjök és zászlójuk alá; mely megviselést nem az út hosszusága és zordonsága, hanem a gyergyói búcsus hivek (már most méltán mondhatni) előre tervezett a salvatorra összegyűjtött kőrakás mögé megbutt férfiai kezéből záporként jövő kőrohama okozá. A szemben jövő kőzápor elől tüskén-bokron futás által menekülő, még életét szerető, 1500-nyi háromszéki búcsus hívek Somlyón kapott bucsúfiával annyira megelégedtek, hogy egynek sincs kivánsága ily búcsut nyerni. Öt napi fáradozás után haza térvén mindnyájan megegyeztek abban, hogy a somlyói búcsu emlékére évenkint pünkösd másod napján a k.-szent-léleki gyönyörű Perkőn tartandják meg. A keresztutja mondásához megkivántató keresztek felállitása már nemcsak tervben, hanem készülőben is van. Szűz Anyánk Máriát ábrázoló szobor és egy csinos kápolna felállításáról is szó volt.”

A somlyói nyeregből érkező zarándokok úgy szervezték meg visszaútjukat, hogy a Kászonokból éjjel 1-kor induljanak tovább, a katrosai csárdánál fel tudjanak hajtani egy kis szíverősítőt, és az Urak pusztáján keresztül hajnalra megérkezzenek az egykori Szentjános falu ma emlékkereszttel megjelölt helyére. Itt

Szentjánosból továbbindulva Kiskászonon át, a Zarándokok ösvényén, később a falu alsó végén létesített keresztútján hosszú sorokban vonulva, rózsafüzért imádkozva érkeztek meg a kápolnához, az első csoportok 10 óra körül. „A Perkőn már sokan várták a zarándokokat. Szülők, rokonok, falubeliek jöttek el, volt, aki élelmet hozott, mások tiszta ruhát a hosszú útról érkezőknek. A viszontlátás örömével közösen vettek részt a szentmisén… De a legnagyobb ajándékot lélekben vitték magukkal: a Mindenható Isten áldását és a magyarok Nagyasszonyának védelmező jóságát” – idézi fel a Kakas Zoltán a régi időket.

Amit meg kell tartanunk

A két világháború között az új impérium árnyéka a perkői kápolnára is rávetült, de a helyiek emlékezete szerint a Szent István-napi búcsút azért többnyire megtartották, még ha visszafogottabban is – a korabeli sajtóban azonban ennek nem találni nyomát (csak a pünkösd másodnapinak), sőt a Székely Nép 1942. aug. 19-i száma „az ősrégi szokás újra életbe léptetéséről” ír. A kicsi magyar világ idején aztán ismét felszabadultan lehetett ünnepelni a Perkőn, zászlókkal, tábortűzzel. A kommunista vezetés 1949-ben, Márton Áron püspök letartóztatása évében betiltotta a búcsújárásokat, így a kézdiszentlélekiek a templomukba szorultak augusztus 20-án (bár sokan felmentek a kápolnához is imádkozni), 1968 után pedig ismét engedélyezték, és még a vészkorszak tombolásakor, az 1980-as években is rendszeresen megtartották, igaz, szekusok éber felügyelete mellett.

A perkő búcsú azonban nemcsak a vallásos elmélyüléshez teremtett alkalmat, hanem rokonok, ismerősök, barátok találkozásához is, amit

Magyari Lajos szavaival élve „egy kicsit idenéz most Erdély minden magyarja, mert István királyról esik itt szó, őróla zeng az ének, ki házat-hazát egyszerre épített a hitnek és a magyarnak, s itt most villámként hasít a szívünkbe: meg kell tartanunk, ami még maradt. Meg kell tartanunk ezt a tündéri tájat, s rajta önmagunkat, akár első nagy királyunk emlékezete előtt tett tiszta és komoly fogadalommal: élni kell. Az a legtöbb.”