Báj-havas: barangolás a Barcaság szomszédságában

A Báj-havasról írni azért találtam izgalmas kihívásnak, mert amikor ismerőseimnek mondtam, hová készülök, jórészt senki sem tudta beazonosítani, hol húzódik. Pedig itt magaslik tőlünk nem messze, a Barcaság közvetlen szomszédságában, a Nagykő-havas, a Csukás- és – keletről – a Grohotis-hegység között, hozzánk olyannyira közel, hogy az „ezerévesnek” mondott, de voltaképpen csak a 19. század végén megjelölt országhatár is áthaladt rajta. Igaz, csak az északi felén, de az 1285 méter magas Predeluc (vagy Ósánci)- hágótól nyugat, majd észak-nyugat felé haladva a Predeluc élén, a Musica-tetőn (1652 m), a Páltin-, Török- és Veres tóhoz-csúcson, a Nán-tetőn (1662 m), a Geván (Tigáj)-havason (1698 m) és a Tóthpál-tetőn (1619 m) ott őrködtek az egykori határhalmok és -oszlopok. A Kárpát-kanyar hegyei 7., dr. Kovács Lehel István és az azóta elhunyt Molnár Sándor által jegyzet túrakalauza szerint ezek mára többnyire eltűntek, egynek-kettőnek a nyomait azonban még ma is azonosítani lehet a Predeluc élén (167/d), az 1900 méter magas Páltin előtt (168/b, 168/c) vagy a Tóthpál után (170/b).

A rendszerváltásig tiltott övezet

A Báj (egyes térképeken Gârbova)-havas tehát a Predeluc-hágótól kezdődik, aki az egészet be szeretné járni, innen is kezdheti a túrát, bár ide eljutni még terepjáróval sem egyszerű, különösen hosszas esőzést követően. Ha valaki mégis nekigyürkőzne, a tatrangi vízgyűjtőtől délre induló, 102l jelzésű utat kell követnie. Ez a térképeken megyei útként van számon tartva, de ha csak az állapotából indulunk ki, erre magunktól biztosan nem jövünk rá. Ezen aztán a Doftana völgyén át akár Câmpináig is eljuthatunk, de most nem oda akarunk kilyukadni.

Maga a 300 négyzetkilométer kiterjedésű hegység az említett Doftana, valamint a Predeal völgye között húzódik, és most tekintsünk el azoktól az értelmezésektől, amelyek szerint a Báj- és a Neamțului-havas alkotná a Gârbovát; mi – a többség példáját követve – egynek vesszük az egészet. Átlagos magassága 1100 méter körüli, főbb csúcsai azonban, mint a Neamțului (1926 m), Nagy–Báj (1908), Stevia (1908), Rusu (1902), Unghia Mare (1847), Török (1833) , Kis–Báj (1826), Drăganu (1775), Cazacu (1753) stb. jóval 1600 fölé magasodnak. És ami a lényeg: a felső pár száz méteres övezete végig alpesi legelő, ami folyamatosan fenséges kilátását tesz lehetővé minden irányba. Márpedig nézelődni van amit, hiszen a környező hegységek (Bucsecs, Grohotis) csúcsait egyedi nézőpontból vehetjük szemügyre, de a hegygerinc eleve elragadó tájon kacskaringózik, folyamatosan képeslapra kívánkozó színvilágot tárva elénk.

Gyephavas mivolta állítólag I. Károly román királynak „köszönhető”, aki a Peleş-kastély ablakán kitekintve a számára megszokott alpesi tájat akarta látni, ezért rendelte el a tarvágásokat, de komolyabb forrás ezt nem támasztja alá. Azt viszont igen, hogy 1989 előtt a hegység katonai gyakorlótérként fungált, ahová turisták nem tehették be a lábukat, sőt az esztenák is csak a fordulat után kezdtek visszaköltözni. Pedig régen még a barcarozsnyóiak is itt legeltették juhaikat, azt állítván, Vitéz Mihály vajdától kaptak rá engedélyt. Erre hivatkozva 1790-ben el is foglalták a havast, hosszas pereskedést idézve elő, Trianon után azonban már nem volt esélyük igazukat kiharcolni.

Terepjáróval csak a „főúton”

Az említett közel fél évszádos bejárási tilalommal, no meg az aszfalttal telenyomott és emiatt sokkal felkapottabb, zsúfoltabb Bucsecs vonzerejével magyarázható, hogy a Báj ennyire kevésbé látogatott – ahhoz képest mindenképp, hogy a Brassó–Bukarest útvonal mellett húzódik. Ott jártunkkor, a pünkösd előtti hétvégén húsznál több gyalogos turistával nem találkoztunk a nap folyamán, akiknek nyugalmát legfennebb a mi terepjáróink zavarták meg, no meg pár motoros és quados.

Igen, terepjárók, merthogy száraz időben itt azokkal is különösebb veszélyeztetettség nélkül végig lehet menni, ami a Radnai-havasok és a Szuhárd-hegység nyújtotta élménnyel felérővel kecsegtet, pedig – a hazainak mondható Csíki- és Gyergyói-havasok mellett – eddig azt tartottam a csúcsnak! Egyedüli veszélyt a hegyi csendőrök jelenthetik, akik egyes Facebook-bejegyzések szerint akár 4000 lejes bírságot is kiróhatnak autónként, de a pásztoroktól érdeklődve azt az értékes információt kaptuk, hogy ha nem térünk le a „főútról”, nem kötnek belénk. Miután ezt szigorúan betartottuk, a gerincről kiemelkedő nagyobb csúcsokat csak gyalogszerrel vettük be, már akinek kedve volt hozzá, de ez is csak 200-300 méteres, egyáltalán nem meredek kaptatókat jelentett, hiszen a követésre javasolt út eleve már-már a felhőket érintve kanyarog.

A bírságolás veszélye természetesen ettől még fennáll, hiszen a Romániában (is) érvényes jogszabályok szerint erdőben tilos motorizált járművel közlekedni, hacsak nincs rá bizonyítható okunk, illetve engedélyünk, ám folyton reménykedünk az arra felügyelők szervek „megértésében”, illetve főként a velük való találkozás elkerülésében, ami eddig bejött. Most olyan – kétes nyomatékkal bíró – érvekkel készültünk, hogy nem természetvédelmi terület (mindössze két kisebb része az: a Rea völgyi nárciszrét, valamint a Szinaia Cumpătu negyede fölötti, másfél hektáros vegyes erdő), nem szemetelünk, nem „verünk” új ösvényt, és bizony a pásztorkutyák ellen is sokszor nyújt védelmet a négykerekű. Ugyanakkor az erdőkben felállított, betonalapból ágaskodó sorompók engedélyeztetési eljárását is firtathatnánk, ha akarnánk, de nem tesszük…

Felvonót is használhatunk

Summa summarum: mindenkinek a Báj-havas gyalogos vagy kerékpáron történő bejárását javasoljuk, amennyiben erőnlétileg bírják az egyébként egyáltalán nem nehéz terepet, több időt tudnak szakítani rá, és minden ágreccsenéstől nem a medve jut eszükbe, hiszen ez így egészséges, így természetkímélő, és így a táj megtapasztalása is empirikusabb. Régebbi emlékeim alapján bízvást állíthatom: teljesen másképp élünk meg egy gyalogos kirándulást, mint a kormány mögött szorongva.

Több jelzett turistaösvény közül választhatunk Posada, Szinaja, Poiana Țapului, Bușteni, Azuga, Predeal, Valea Doftanei vagy Secăria képezte kiindulási pontokkal. Azugából hétvégén libegőt is igénybe vehetünk, kiiktatván az első, nehéznek tűnő kapaszkodót: 40 lejért (kerékpárral együtt 130 lejért) pár percen belül a tetőn találjuk magunkat, a visszaút ugyancsak 40, a retúrjegy 70 lejbe kerül. Ha ezt választjuk, Bușteni széléig alig 15 km-es séta vár ránk úgy, hogy közben a Kis–Bájt is bevesszük, ám ha tovább bírjuk, Szinajánál (17 km) vagy Posadánál (22 km) is beereszkedhetünk.

De nyilván akadnak olyanok is, akiknek sem kellő idejük, sem megfelelő edzettségük nincs hozzá, de attól még szeretnek a hegyekben kószálni – nos, számukra marad az autó, már ahol lehet használni. A Báj-havas általunk bejárt részén lehet, és némi bátorítást is éreztünk, amikor az interneten erre szakosodott vállalkozások off-road-os ajánlataira bukkantunk. Ezek szerint 5–6 személyt 1680 lejért visznek fel a Prahova völgyéből a gerincre, ahol egész nap furikáznak velük, a félnapos verzió, kisebb távval 1180 lejbe kerül.

Hegyhátak végtelen hullámzásban

Mi saját autókkal vágtunk neki Bușteniből a Splaiul Zamorei, illetve a Licuricilor utcákat követve. A Cantacuzino-kastély felől talán egyszerűbb lett volna, de úgy halottuk, ott erdészeti sorompó zárja el az utat. Állítólag Szinajából is lehet próbálkozni, de akkor természetvédelmi övezetet érintünk, továbbá az Azuga völgyéből (jó 2 km-rel a libegő-állomás után, a Cazacu-patak beömlésénél kell ráfordulni a hegynek), ami hosszabb túraútvonalat eredményezne, de mi a helyiek véleményére alapozva Bușteni mellett döntöttünk, és nem bántuk meg. Azugáról még csak annyit, hogy egyes helytörténészek nevét az ott dolgozó zágoni székelyek által „megkeresztelt” Zúgó-patakból eredeztetik, és az 1918. március 5-én aláírt bukaresti béke értelmében itt húzódott (volna) a nem sokkal később Károlyi Mihályék által kivégzett Magyar Királyság új határa, amit már nem maradt idő a gyakorlatban is kivitelezni.

Annak ellenére, hogy az előző napok során hatalmas mennyiségű, nálunk árvizeket okozó csapadék esett, a piroskereszt-jelzést követve zökkenőmentesen feljutottunk a Zamora-esztenáig, onnan pedig kezdődhetett az igazi kaland, immáron a piros sávval jelzett nyomvonalon! „Olyan kilátás tárult elénk, melyhez hasonló kevés van vidékünkön. Az előtérben végtelen hullámzásban enyhe lejtőjű, szikla- és fa nélküli hegyhátak, dús legelővel, számtalan nyájjal, juhcsapásoktól csíkos hegyoldalakkal. Egy-kétezer méternyire a legelő minden átmenet nélkül átmegy sűrű erdőbe s zöld lombkoszorú borít mindent, le a völgyek aljában rohanó csillogó hegyi patakokig. A legelő és erdő határán minden félórányira esztenák fehér zsendelyfedele csillogott” – ezt a benyomást ugyan a brassói származású, de végső nyughelyre Csíkszeredában lelő (1987) Székely Géza turisztikai és sportújságíró, a hajdani Brassói Turista Egyesület titkára vetette papírra pontosan 90 évvel ezelőtt az Encián folyóiratban, de bennünket is ehhez hasonló látvány fogadott. Igaz, juhnyájakkal csak az utunk vége felé találkoztunk, mert mint utólag kiderült, az itteni havasi legelőkre épp május utolsó szombatján vonulnak fel a seregek. No de helyettünk hadd beszéljenek inkább a fotók!

A sár miatt egyetlen helyen ugrott a kelleténél magasabbra az adrenalin-szintünk, a Florei menedékházat érintő, az 1-es főútra Posadánál „visszavezető” piros sávos útról letérve, több mint 30 km megtétele után viszonylag „simán” jutottunk el a hegység déli lábáig, Secăriáig. Itt még, miután a lehetőség tálcán kínálta magát, az azonos nevű, 1150 méter magas dombra is felhajtottunk, hogy mielőtt a Doftana völgyében hazafelé vennénk az irányt, legalább távolról megszemléljük a festői helyen nyújtózkodó Păltinul-víztározót. A figyelmünket azonban ekkor már inkább a lágyan ívelődő Grohotis csábítóan kopár gerince kötötte le, amely egyből a bakancslistánk első helyére verekedte fel magát.