Kalandozás vadvizek zúgásában

Székelyföldön erre sokan kapásból rávágnák, hogy hát ott magaslik szent hegyünk, a Hargita, ám annak gerince nem mindenütt járható terepjáróval, ahol meg igen, ott többnyire erdőben vezet az útnak nehezen nevezhető akármi, ami takarja a kilátást. Márpedig

Nagyjából ez vonatkozik a Háromszéki-havasokra is, amely a Mogyorós-tetőtől a Lakócáig teljes egészében ugyancsak nem járható, míg tőle északra, a Nemere-hegység a Nagy–Sándor-tetőig – vagy az edzettebbek, illetve felturbózott járművek számára akár a Nagy–Nemere-csúcsig – ugyan igen, de ott útközben csak a Gyepár-tető késztet hosszabb megállóra, ahonnan órákig, szótlanul lehet gyönyörködni a látóhatárunkig kiterjedő tájban.

A Görgényi-havasok gerincén a Nagy–Mező-havas és a Bucsin-tető közötti, amúgy sem túl hosszú szakasz inkább küzdőszellemet és kitartást igényel, a szűkebb pátriánk északi határát képező Besztercei-havasokat, a Nagy–Budak-csúcstól a Vámán-nyeregig (Vám-kútig) pedig azért nem merjük ajánlani, mert a Nagy–Széplestől keletre egy rész bizony akár életveszélyesnek is minősíthető.

A Gyergyói-hegység viszont toplistás helyezésre érdemesül, akárcsak a Nagy– és a Kis–Tatár-havas gerince, el egészen Slonig, illetve a Măneciu-vízgyűjtőig – kár, hogy erről autóval közvetlenül nem lehet eljutni a Szilon-havas gyöngyszemét képező Sasok taváig. Ám mivel itt már többször barangoltunk, és valami új kihívásra vágytunk, napokig vacilláltunk a Kelemen-havasok és a Radnai-havasok között, mígnem végül az utóbbira esett választásunk. És egyáltalán nem bántuk meg!

A Gága-hát oldalában

Mielőtt folytatnánk, gyorsan előrebocsátom, tudatában vagyunk annak, hogy az igazi férfiak és nők gyalogolva, sátrat cipelve járják végig ezeket a helyeket, ahogyan az illendő, és ahogyan a turistalapok is határozottan ajánlják, és önfeledt legénykorunkban bizony éltünk is ezzel a lehetőséggel. Csakhogy mostanság már nehéz elegendő időt szabaddá tenni a mászkáláshoz, és mi tagadás,

De mivel a hegyek iránti vonzalom ettől még nem szűnik meg, kénytelenek vagyunk segédeszközhöz folyamodni, ami más körülmények közepette is megeshet az életben. Meggyőződésünk viszont, hogy ezzel korántsem okozunk annyi kárt a természetben, mint például az illegális fakitermelők, akik nem is örülnek nekünk, amikor beléjük botlunk. Lehet, hogy éppen ők szerelik fel – egyébként törvénytelenül! – azt a sok sorompót az erdei utakra?

Tehát Radnai-havasok. Aki gyalog akarja végigjárni a Nagy–Szamos felső szakaszának völgyét északról lezáró hegység főgerincét a 817 méter magas Szacsali- és az 1271 m magas Radnai-hágó között (ez utóbbi a román nyelvű térképeken Rotunda néven szerepel), nagyjából 50 km-t kell megtennie, tehát több napot kell rászánnia. Természetesen ez sem járható mindenütt terepjáróval, de a Radnai-hágótól a Gága-hát (Gázsa-hát) keleti feléig, közel 10 km-en igen, és bár ez autóval nem tűnik hosszúnak, minden egyes perc felejthetetlen élményt kínál.

Ebben a mintegy 1000 négyzetkilométeren elterülő hegységben található a Keleti-Kárpátok legmagasabb csúcsa, az először dokumentálhatóan Kitaibel Pál neves természetbúvár és gróf Waldstein Ádám által 1796-ban meghódított Nagy-Pietrosz (2303 m), amely egyes helyeken Kövesként szerepel, 1942-ben pedig Horthy-csúcsra keresztelték át, de ezt 1944 után már nem volt ildomos használni, nem is gyökerezett meg a köztudatban. (Ekkor születtek az olyan elnevezések, mint Hoverla = Hóvár, Pap Iván = Pap-havas, Farkaus = Várkő, Sztinka = Katinka, Javornik = Juharos (Jávoros), Bratkovszka = Barátka, Surul = Turul, Vihorlát = Viharlátó, Cibles = Széples, Gutin = Ezüstös, Vlegyásza = Vigyázó, Bocsasza = Bocsátó, Miroslava = Miroszló, Vârful Omului = Emberfő, Bucsecs = Búcsúzó, Osztrovszki hegység = Osztó, Vepor = Eperhát, Branyiszkó = Toborzás, és még sorolhatnánk.) Mellette még az Ünőkő, a Kis–Ünőkő (Lála), a Rebra, a Kis–Rebra és a Grohotu nyújtózkodik 2200 méter feletti magasságba, és legalább fél tucat (Puzdra, Bukuly, Nagy–Ányes, Grgaló, Ember-csúcs, Vörös-csúcs) csúcs meghaladja a 2100-at.

„Az Ünőkő völgye még szebb, mint a Lála. Hatalmas vízesések zuhognak alá keresztlépcsőin s tálalakú völgyeiben kisebb-nagyobb tavak csillognak. Az oldalfalakon fehér kristályos mészkődarabok bukkannak elő s egyenletes magasságban húzódnak végig rajtuk, igen szép külső formát kölcsönözve nekik. A völgy felső részén az Ünőkő csúcsa emelkedik merészen föl, mintha egy csodavár hatalmas bástyája volna. Elől pedig éles, szakadékos, járhatatlan gerinc keríti be félkörben a völgy fejét: a csodavár körfala… Gyönyörű kilátás tárult elénk, amit elősegített a ragyogó tiszta idő. Délnyugatra a Nagyszamos völgye vonult s mindenütt követni lehetett jó darabig. Völgyéből az apró oláh községek fehér házai világítottak ki. Szépen látszott délnyugat felé az Erdélyi medence halomvidéke, a Mezőség s a háttérben szabad szemmel is igen jól kivehetők voltak a Gyalui-havasok körvonala s a Gergely-havas hármas kúpja. Mellettük jobbra a Vlegyásza emelkedett ki, balra pedig megerőltetett nézéssel az Erdélyi–Érchegység körvonalai látszottak. Délen a Kelemen- és Borgói-havasok kúpjai, keletre pedig az Ünőkő emelkedett, s elzárta a kilátást. Annál szebb volt azonban ez északkeletre és északra. Északkeleten a bukovinai, hegyek, északon pedig a Máramarosi-havasok látszottak, melyek közül komoran, tekintélyesen emelkedtek ki a Hoverla és Pop Iván. Északnyugatra a Radnai-havasok éles gerince húzódott, s a végén ott őrködött tar fejével a Nagy–Pietrosz. A völgyekből pedig apró oláh falvak házacskái csillogtak. Valóságos térkép, melynél fenségesebbet, szebbet, igazabbat képzelni sem lehet!”
Varga Lajos: A Radnai-havasokban (Erdély, 1911/12.)

Itt jól használható kerékpárutat is kialakítottak, amely hol a gerincösvényt követi, hol mellette halad, időnként átmetszve. A barlangokat, tavakat, tengerszemeket, vízeséseket, szurdokokat magába foglaló természeti látnivalók ismertetésétől, az első világháborús lövészárkok és az Árpád-vonal több helyen is nagyon jól kivehető maradványaitól most eltekintünk, annál is inkább, mert mi sem kerestük fel az összest. Sőt, a Lala-tóig vezető, oda-vissza 4 órát igénylő ösvényt sem vállaltuk be, mert azzal a délutánra kitűzött túrát kockáztattuk volna. Márpedig ez a szakasz kitűnően összeköthető a vele szembe meredező Szuhárd-hegység főgerincével!

Fel az Emberfőre!

Visszaereszkedtünk tehát a Radnai-hágóig, ahol a kemping gondnoka már várt bennünket, mondván, belépéskor 5 lejt kell(ett volna) neki fizetni fejenként. Látva, hogy a Szuhárd „kapujában” több helyen is öles betűkkel írja, „járművel behajtani szigorúan tilos”, a belépő kétszeresét nyomtuk a markába, mire készséggel közölte, hogy a tiltótáblákkal mi most ne törődjünk. Az itteni leülős pihenőhelyen elfogyasztott nem mindennapi ebéd után tehát következhetett a Szuhárd legmagasabb csúcsa, az Emberfő!

Még mielőtt továbblépnénk, hadd idézzük fel, hogy

megölve vagy rabszíjra fűzve mintegy 4000 lakóját, illetve egyes források szerint pár száz helybéli száz átállt az oldalukra, hogy aztán a továbbiakban közösen öldököljék Erdély népét. Aztán 1285-ben újból megérkeztek a tatárok, a későbbi századok folyamán pedig többször is, utoljára 1717-ben. Az sem zavarta őket, hogy a tulajdonképpeni utat csak 1859-ben építették ki, összekötvén Erdélyt Bukovinával. 1916 őszén az osztrák–magyar egységek többször is sikeresen visszaverték itt az orosz és román csapatokat, a II. világháború végén pedig az Árpád-vonal néven ismert erődítményrendszert csak megkerülni tudta a szovjet hadsereg, áttörni nem.

Ahogy a Szuhárd gerincén elindulunk felfelé, mindjárt jobbról

A kerékpárosok által is használt út néhol meredeken kapaszkodik, de száraz időben viszonylag könnyen járható, a kilátás pedig mindvégig zavartalan. Ha szerencsénk van, és nincs köd, akár az 1932 méter magas Emberfőre (Omului) is kizötykölődhetünk – ha nekünk sikerült, másnak sem lehetetlen.

Rálátás az „ezeréves” határra

Itt aztán tényleg fenséges körpanoráma fogad bennünket, alig jutunk szóhoz a bámulattól, csak a csúcspálinka felhörpintése után kezdünk magunkhoz térni. Az egyetlen település, amely lent a mélyben feltűnik, az 1797-ben szepességi erdőmunkások által alapított Radnalajosfalva – a térképeken hiába keressük, mert ma Cârlibaba néven szerepel, és Suceava megyéhez tartozik, pedig egykoron még az „ezeréves” határ innenső oldalára esett.

A Szuhárd nyergén végighaladva ereszkedtünk be a Mária-völgyben lefoglalt szállásunkra. Az egykori favágótelep ma tele van panziókkal, ám számomra érthetetlen módon egyik sem található meg a szállásközvetítő internetes oldalakon, kizárólag a Google-térképre ránagyítva fedezhetjük fel. Így bukkantam rá magam is a Roua de Munte nevű panzióra, amelyet merek ajánlani, már csak emberbarát árai miatt is: egy éjszaka svédasztalos reggelivel és vacsorával 180 lejt kóstál személyenként.

Ez a völgy a legjobb kiindulópont az itteni autós hegyi túrákhoz, hiszen a közúti forgalom elől le van zárva, forgalmistáktól nem kell tartani. Ez egyébként az innen a Radnai-hágóig felvezető 17D jelzésű útra is vonatkozik. A szállástól számítva a körút kb. 65 km-t tett ki, és minden egyes percét élveztük. Úgy érzem, vissza fogunk térni…

A múltról

A Radnai-havasok déli lábánál fekvő Óradnát (Rodna, Rodna Veche) német bányászok alapították a 12. században, és az itteni ezüstlelőhelyeknek köszönhetően hamarosan a korabeli Magyar Királyság egyik legjelentősebb városává nőtte ki magát. 1268-ban itt szerkesztették az első, városi önkormányzat által kibocsátott oklevelet Erdélyben. Fejlődésének a két 13. századi mongol invázió vetett véget, utána egy ideig majdnem lakatlanná is vált, a 15. században kezdett újra benépesedni, főleg szászok által. Az 1763-ban létesített ólomkohójához sok osztrák, szlovák és magyar munkás érkezett, később a bukovinai Jakobénből is költöztek ide cipszer bányászok. A környék bányáiban még az 1990-es években is közel 3000 ember dolgozott: cink-, ólom-, réz- és ezüstércet termeltek ki, míg kőbányáiban andezitot, dácitot és mészkövet fejtettek. 2000-ben több bányát bezártak, a bányászok száma a negyedére esett vissza. 1850-ben 2172 lakosából 1431 volt román, 316 magyar, 271 német és 96 cigány nemzetiségű, a római katolikusok, evangélikusok és reformátusok száma 642 főt tett ki összesen. Jelenleg mintegy 5700 lakosa van, a magyarok aránya 5 százalék körüli lehet. Ha már itt járunk, mindenképpen tekintsük meg a domonkosok 12. században épült templomának maradványait, amelyet a tatárok kétszer is leromboltak, 1285-ben végérvényesen. És ne mulasszuk el egy kis kitérőt tenni a városhoz tartozó, a 19. század folyamán kialakult Radnaborberekbe (Valea Vinului), amely nemcsak tüdőt tisztító levegőjéről és gyógyvizeiről híres, hanem arról is, hogy Reményik Sándor költőnk több hetet töltött itt. A telep felső végén, „az utolsó házban”, az emberi civilizáció és a természet határán születtek 1921-es, Vadvizek zúgása című ciklusának versei. A Reményik Sándor-emlékházat 2007. szeptember 1-jén avatták fel.