Egy rend tiszta ágynemű, egy üres ágy, fél kenyér, margarin és lekvár van mindig kikészítve annak a személynek, aki éjszaka kér bebocsátást a Kossuth Lajos utcai hajléktalanszállóra. Jeszenszky Teréz, a szálló vezetője elmondja, soha, senkit nem utasítanak el, aki hozzájuk bekopogtat, akkor sem, ha ittas állapotú. Arra biztatja tehát az embereket, ha hajléktalannal találkoznak, és tenni akarnak érte, vigyék le a szállóba, ott gondját viselik. A hidegek miatt elég sokan lakják a hontalanok otthonát, a gyerekeikkel ott élő anyákkal együtt jelenleg huszonheten vannak. De mindig van egy szabad ágy. Így kijelenthető, Gyergyószentmiklóson csak az fagyhat meg, vagy halhat éhen, aki nem tud hozzájuk lemenni, vagy akinek senki sem kerül, aki levigye.

A közös otthonban minden adott, ami egy nehéz időszak átvészeléséhez szükséges. Ezt ma már tudják a környékbeli községvezetők is, és Jeszenszky Teréz elmondja, olyan is volt, amikor egy polgármester ölbe vitt be egy pajtában lakó férfit, hogy a télben meg ne fagyjon. Egy másik településről nemrég érkezett is e hajléknak köszönheti, hogy a telet fagyás nélkül átvészelheti. De vannak olyanok is, akik belátják, nem tudnak gondoskodni tüzelőjükről, így minden ősszel bekvártélyoznak a szállóba, tavasszal pedig viszontlátással búcsúznak fél évre.

Ha nem is túl sok, de van állami támogatás, és megérkezett a jóváhagyás is, így nem lesz tűzifahiány. Jóakarók segítségével kikerül a napi eledel is, tehát úgy tűnik, itt sincs ok panaszra, azok részéről sem, akiknek valóban semmijük és senkijük nincsen. Sőt, a jelek azt mutatják a kisemmizettség csak átmeneti állapot sokak esetében.

A hajléktalanszállón éppen ebédidő volt hétfői ottjártunkkor. Ebédlőbe indultak a lakók, ki-ki vitte a saját sorsát, keresztjét. Van köztük, aki boldognak mondhatja magát. Emlékeznek még? Tavaly írtunk egy anyukáról, aki az éppen megszületett kislányát a szülészetről a hajléktalanszállóra vitte. Nem vihette máshová, férje szülei nem fogadták be. Az anyuka szándéka már akkor az volt, árvaházba adja a kicsinyét. De valamilyen okból késtek a folyamatok, nem sikerült összeállítani a kellő aktákat – mondja cinkosan mosolyogva Teréz asszony. Azt is bevallja, hiába, hogy az Ora International Segélyszervezet gyerekotthont is működtet, ő mindenáron azt szerette volna, hogy a kicsike anyukája mellett maradjon. És a várakozás időszakában megérkezett az édesapa. Megtudakolta, hol van felesége, gyereke, s mivel komoly állást nem hagyott maga mögött, beköltözött ő is a hajléktalanszállóra, Gyergyószentmiklóson vállalt munkát. Talán, ha eljön a tavasz, kiköltöznek albérletbe, és családban nőhet fel a kisgyerek.

De nem ők lesznek az elsők, akiknek a hajléktalanság a talpra állást jelenti. Az intézmény munkatársai nem felejtik el azokat az eseteket, amikor két szerencsétlen sorsú egymásra talált az otthonban. Együtt, egymást segítve kezdtek új életet. A köszönőlevelekből lehet tudni: kiigazodott a sorsuk.

Sok történet van, mely a keserűségről szól, de olyan is, amelyik mesébe illő fordulatot vett. Most éppen hozzáláttak az egykori és mai munkatársak, hogy ezeket összeírják. Egyszer még könyv is lehet belőle, meséskönyv az unokának, biztató a reményvesztetteknek vagy éppen azoknak, akik a környezetükbe hasonló tragédiát látva, ma még nem tudják, sajnálkozáson túl mi egyebet tehetnének.