Ne „vasárnapi keresztények” legyenek!

– Mit jelent az, hogy nyugdíjba megy egy pap?

– A papságnál a nyugdíjba menés igen változó életkorban történik. Amikor eléri a pap az országos nyugdíjkorhatárt, az érsek megengedi a nyugdíjba vonulást, azzal a feltétellel, hogy amíg a pap egészsége engedi, tovább dolgozik, de legfeljebb 75 éves koráig. Ezt követően az érsek nem hivatkozhat még az engedelmességi ígéretre sem, ha a pap vissza akar vonulni, el kell engednie. Az én esetemben visszavonulásról van szó, főállású nyugdíjas leszek augusztustól, de életem végéig pap maradok. A visszavonulás annyit jelent számomra, hogy megszabadulok az irodai munkától, amit különösebben soha életemben nem szerettem, valamint a rengeteg építkezési feladattól. Mert ittlétem alatt bőven kijutott ebből, a tizennyolc év javításokkal telt el: templomot, plébániát, egyházi iskolát kellett rendbe tenni. Gyergyószentmiklóson van egy kicsi tömbházlakásom, ott fogok lakni, és ott segítek, ahol erre kérnek.

– Mi indokolta a döntést?

– Szervi betegségekről nem tudok, de egyre nehezebb a mozgás, hetvenéves vagyok, hivatalosan 48 éve szolgálok. Úgy érzem, most kell visszavonulnom, nem akkor, amikor már gondozásra szorulok, s úgy kell felvezessenek az oltárhoz. De a fő szempont mindezek mellett az egyházközség érdeke volt. Ebben a korban már nincs annyi türelme az embernek, a pap keze közül kicsúsznak a gyerekek, a fiatalok. Az utódom fiatal, új lendületet hoz a közösségbe. Felfrissülés lesz.

– Mit választott Csedő István papi jelmondataként, és munkája során volt-e olyan, amikor nem tudta hozzá igazítani tetteit?

– „Ne szeressünk szóval, hanem tettel és igazsággal.” Sosem gondoltam végig, hogy volt-e pillanat, amikor eltávolodtam volna ettől. Elmondhatom, elég nehéz helyeken szolgáltam, szórványban is sokat voltam, ennek ellenére soha életemben nem bántam meg, hogy pap lettem, ha most lennék fiatal, ugyanezt a hivatást választanám. Nem hiszem, hogy lenne olyan pap, akinek az életében nincsenek lelki problémák, vívódások. Én is kispapként gyakran feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon megállom-e majd a helyemet, jó pap leszek-e, boldog leszek-e. A töprengés során arra jutottam, nem úgy kell feltenni a kérdést, hogy boldog leszek-e, mert nem ez a lényeg. Istenért dolgozom, a hívekért teszem, amit teszek, és ez nagyon szép dolog. Nagyon szép volt ez az áldozatvállaló szerep három hétig, utána nem. De a szentelés adott számomra akkora kegyelmet, hogy azóta komolyabb lelki megingásom nem volt. Tudtam a kötelességem, és amennyire képességeim engedték, próbáltam annak eleget tenni. Fő szempontom mindig az volt, hogy a papság szolgálat. Az sem fordult meg a fejemben, hogy kilépjek a papságból, megnősüljek, kispap koromtól tudtam, hogy a papságot senkiért és semmiért el nem hagyhatom. Nem tud boldog lenni a papságot felhagyó ember. Bármilyen nehézség adódjon családjában, oda vezeti vissza az okot, hogy elhagyta a papságot. A másik nagyon fontos szempont, hogy teológiai végzettséggel és élő hittel templom nélkül nem tudnék meglenni. Annyiszor lenne lelkiismeret-furdalásom, ahányszor templomba mennék. Pontosan éreztem, hogy boldog ember soha többet nem tudnék lenni.

– A cölibátus megszüntetésével egyet tudna érteni?

– Elméletben igen, mert szentírási vagy dogmatikai alapjai nincsenek. El lehetne képzelni, mert csak a tizedik században terjedt el az egyházban. Viszont annak is tudatában vagyok, hogy a cölibátus eltörlése beláthatatlan következményekkel járna. Lehet, hogy Európa megérett erre, de az egyház az egész világra kiterjed, Afrikára és Dél-Amerikára is gondolni kell. Akár egyházszakadást is eredményezhetne, a hívek eltávolodását válthatná ki.

– Milyen értékeket, közösséget ad át az érkező plébánosnak?

– Azt tapasztaltam, hogy a vallásos életet nagyon-nagyon befolyásolja az időjárás. Amikor a szórványból idejöttem, abban reménykedtem, hogy a tömbkatolikus vidéken minden ünnepnapon tömve lesz a templom. Nagy csalódás ért. Két évig alig tudtam feldolgozni. Türben nagyobb a templom, ott is gazdálkodnak, mégis minden vasárnap megteltek a padok. Itt rövid a nyár, tavasztól elkezdődött a veteményezés, s a betakarítás végéig féltemplomnyi hívőnek miséztem. Be kellett lássam, az anyagi beállítottság nagyon befolyásolja az embereket. Vannak itt, Tekerőpatakon nagyon jó hívek, de vannak olyanok is, akik nem szakítanak ugyan az egyházzal, hisznek, de nem járnak templomba, nem gyakorolják a vallásukat. Amit a legnagyobb problémának tartok, hogy Erdélyben és Székelyföldön is hagyományos vallásosság van, nem meggyőződésből való megélése a hitnek, hanem szokás. Szokásból mennek templomba sokan, keresztelnek, mert mások is megkereszteltetik gyermekeiket, az esküvőt pedig megkötik, mert szép. Ezért van az, hogy ha a székely elmegy külföldre, gyökértelenné válik. Nem veszi fel a kapcsolatot az ottani egyházközséggel.

– Lehet valamit tenni az ellen, hogy ne csak „hagyományőrző” legyen a közösség?

– Lehet. Azt kell tenni, amit Ferenc pápa mondott: az emberek közé kell menni, sokat kell a hívekkel együtt lenni. Nagyon fontos szerepe van a szeretetgyakorlásnak, és értem ezt az anyagiakra is. Ezért vannak előnyben a szekták, mert nagyobb pénzösszegek állnak rendelkezésükre, kisebbek a közösségek, mindenkit személyesen ismernek. Azért szerettem egész életemben kisebb közösségekben szolgálni, mert nagyon zavart, ha mindenkit nem ismertem személyesen, ha nem láttam át a rám bízott hívek helyzetét.

– A felújított templom és egyházi iskola mellett egy értékes könyvtárat is átad utódjának...

– Minden egyházközségnek megvan a leltára. Ez áll az ingatlanokból, a berendezési tárgyakból és az egyházi könyvtárból. Kivételes helyzetben van Tekerőpatak. Az 50-es években a legtöbb plébániáról összeszedték, elvitték az irattárakat. Volt itt egy pap, aki lemásolta a Historia Domust, az megmaradt, a könyvtár is értékes köteteket tartalmaz, van kiadvány az 1532-es évből is. Nagyon értékesek, szépek, kissé ugyan megrongálódott állapotban vannak, de hiszem azt, hogy az utódom fel fogja újíttatni és kellő körülmények között fogja tárolni. A plébánia épületét is felújítja, már itt is vannak a munkások.

– Mit kötne a tekerőpataki hívek lelkére, hogyan éljenek?

– A szeretet a legfontosabb. Szeressék a Jóistent, tegyenek meg minden tőlük telhetőt. Világszinten vannak olyan törekvések, melyek egyházellenesek. Úgy néz ki, fel akarják számolni a hagyományos családmodellt, az erkölcsi rendet, hogy kialakuljon egy nyáj, melyet reklámokkal lehet irányítani, bevásárló tömeggé válik. Ezért kérem, őrizzék meg a hitüket, segítsék az egyházukat, járjanak templomba. Életük ne „vasárnapi kereszténység” legyen, hanem a mindennapokban is legyen keresztény, lehessen látni minden tettén, hogy ő valóban hisz. Csak így válhat az ember apostollá

– Mi a főállású nyugdíjas, Csedő István lelkipásztor következő célja?

– Az időskort, a nyugdíjas életet minél aktívabban és tudatosabban megélni. Paptársaim egy része csodálkozott, hogy visszavonulok, azt mondták, unatkozni fogok. Én nem félek az unalomtól. Tudatosan készülök a nyugdíjas életre. A papnak kötelező mindennap elmondani a rózsafüzért, egy-egy negyedórát szentírást, lelki olvasmányt olvasni és ugyanennyit elmélkedni. Nekem ezek mellett nyugdíjas korom minden napjában lesz egy negyedórás olvasmány az öregedésről. Vannak ilyen könyveim, például az Öregedés művészete. Ezekből mindennap olvasok egy negyedórát, és azt keresem, ami szép az öregségben. Nem szomorodok el. A visszavonulás az élet velejárója. Ha valami elkezdődik, egyszer véget is ér. Tőlem függ, ha derűsen látom az életemnek ezt a szakaszát, olyan is lesz.