Honvédkaszárnyák történetei

A Hargitafürdő turizmusának fellendülését szolgáló infrastrukturális beruházásokat látván fogalmazódott meg az ötlet Magyari Attilában, a szálloda marketingreferensében, hogy szerkesztőségünk segítségével megpróbálja felidézni a múlt emlékeit, megismertetve az emberekkel a kaszárnyáknak nemcsak az 1940 és 1944 közötti időszakát, hanem az azt követő fordulatot, a román államhatalom visszaállítását, az egykori bányavállalat – és az ott dolgozók – életét, valamint a jelenkor körülményeit.

Síoktató központ a honvédeknek

Mint Zepeczaner Jenő székelyudvarhelyi történésztől, a Haáz Rezső Múzeum nyugalmazott igazgatójától megtudtuk, a honvédkaszárnyákat Vákár Tibor (1908. május 14., Gyergyószentmikós – 2002. július 16., Budapest) többszörösen kitüntetett festőművész, grafikus és építészmérnök, az egykori Magyar Királyi Honvédség Központi Építési Osztályának munkatársa tervezte több más erdélyi katonai épülettel, üdülőtelepi és hadi létesítménnyel együtt.

A kaszárnyák korai időszakába a magyarországi illetőségű, de erős hargitafürdői kötődésű Csiby Károly egyetemi docens nyújtott betekintést. A tőle kapott adatok szerint a Magyar Királyi Honvédség 1941. elején határozta el egy tiszti üdülőtelep és síoktató központ megépítését Hargitafürdőn. A tervezett három nagy – a manapság Kővillaként ismert alsó tiszti szállás, a köztudatban 23-as villaként és hegyimentő bázisként élő középső tiszti étkezde és vendégszállás, valamint az Ózon Hotelként működő felső legénységi szállás – és több kisebb melléképület munkálatai azonnal el is kezdődtek, az épületeket 1942 végén vehették birtokba a honvédek.

A Magyar Királyi Kolozsvári IX. Honvéd Hadtestparancsnokság alárendeltségében folyamatosan, kéthetes turnusokban küldték a településre a honvédeket. Télen síelni tanultak, hogy a háborúban minden körülmények között helyt tudjanak állni, míg nyáron a szabadságolt tisztek érkeztek pihenni, gyógyulni a mofettákban és a fürdőkben.

Feledésbe merült járulékos épületek

A három kaszárnya mellett a honvédség több, úgynevezett járulékos épületet is létrehozott – tudtuk meg Csiby Károlytól. Ilyen volt többek között a csúcson az 1970-es években épült tévé- és rádió-átjátszó tornyokat kiszolgáló drótkötélpálya közelében a lóistálló, valamint a lőszer- és robbanóanyag-raktárak. Utóbbiak egyikének maradványai megtalálhatók a zagytározó szélén, a többit pedig átépítették a bányavállalat robbanóanyag-raktárainak.

A Hargitafürdő fölötti, 1759 méter magas Csicsói-Hargita csúcson a honvédség 1944 tavaszán egy rádióadó-állomást kezdett építeni, amely félkész állapotban maradt, miután a románok átállása miatt az oroszok – és nyomukban a románok – beözönlöttek Észak-Erdélybe, és Székelyföldet ki kellett üríteni. A rádióadó épületének anyagát részben beledolgozták az átjátszótornyok alapjába és épületébe, de a romok maradványai még mindig láthatók a csúcson lévő fennsíkon, az ősi Bélhavason, az Ispotályos kolostorerőd romjai közelében, amelyet Bélavára néven emleget a néphagyomány. Itt, a Hargita-hegység Bélhavas nevű csúcsa egyik szikláján a néphit szerint létezett egy ősi vár, ahova állítólag a hunok menekültek – szolgált további érdekességekkel Csiby Károly.

Mivel a Magyar Királyi Honvédség épületei a magyar állam tulajdonát képezték, az 1947. évi párizsi békeszerződés rendelkezései nyomán átkerültek a jogutód román állam tulajdonába, így – a nemzetközi jognak megfelelően – Magyarország nem élhetett sem kártérítési, sem visszaszolgáltatási igénnyel.

Múltidéző emlékfolyam

A diktatúra évtizedei rányomták bélyegüket a honvédkaszárnyákra, amelyek megfelelő karbantartás, felújítás hiányában egyre romosabb állapotba kerültek. A román állami tulajdonú bányavállalat munkásszállót alakított ki a felső kaszárnyában, a hatvanas, hetvenes évek óta Hargitafürdőn élők és dolgozók közül pedig többen is hónapokat, éveket töltöttek el a mai Ózon Szállodában. A létesítmény a későbbiekben a csíkszeredai városi néptanácshoz került, többek között tehén- és juhistállóként, pásztorok menedékhelyeként, majd sportszállóként is szolgált.

A csicsói születésű Becze Anna Hargitafürdőhöz való kötődése egészen a negyvenes évek végére nyúlik vissza, amikor tizenhat évesen a fürdőtelepülésen megismerkedett férjével, a múlt év őszén elhunyt, kápolnásfalusi származású id. Balázs Gáborral. Később Borszékre kerültek, ahol megszületett fiuk, ifj. Balázs Gábor, majd 1961-ben visszaköltöztek, és egészen 1967-ig éltek a fenti kaszárnyában. „Édesapám sokat mesélt az akkori időkről. Az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején rengetegen jöttek Hargitafürdőre dolgozni a környező falvakból, ingázni nem lehetett. A fenti kaszárnyában akkoriban összesen több mint százan laktak, köztük mintegy harminc család, és a legények, akik egy-egy közös szobában, emeletes vaságyakban akár húszan is éltek” – emlékezett vissza ifj. Balázs Gábor.

Csicsóból költözött 1975-ben feleségével és négy gyerekükkel a mai Ózon Szállodába a hetvenötödik életévében járó Nagy Lajos. A bányában egészen a rendszerváltásig karbantartó lakatosként dolgozó férfi elmondta, „a kaszárnyát gyári munkástól a bányászokon keresztül mindenki lakta, aki a vállalatnak dolgozott, kivéve a főnökséget, ők egy újabb építésű tömbházban rendezkedtek be”. Bár családjával csupán hat hónapot töltött a fenti épületben, jól emlékezett az emeletenkénti közös mellékhelyiségekre, a mostaninál hatalmasabb szobákra, arra, hogy az ingázás feltételeinek megteremtése után gyakorta váltakoztak a lakók, sokan költöztek vissza lakóhelyükre, szülőfalujukba.

Az IPIC CF – Hamerock-éra

Az egykori Vasúti Építőanyag-Kitermelő Vállalat (IPIC CF) főmérnöke, majd a Hamerock Rt. igazgatója, Péter István örömmel emlékezett vissza a nyolcvanas évek végére, amikor „az állapota miatt már-már menthetetlennek tűnő fenti kaszárnya ügykezelését az IPIC átvette a csíkszeredai városi néptanácstól”. „A vállalat gazdasági potenciálja olyan nagy volt, hogy megengedhette magának, hogy Hargitafürdőn létesítsen egy szakmai továbbképző tanfolyamok tartására alkalmas épületet. 1988-ban nekem jutott a feladat, hogy válasszak egy feljavítható és átalakítható létesítményt, a választásom pedig a felső kaszárnyára esett. Első lépésként tervet készíttettünk a felújításra, és 1989 tavaszán elkezdődtek a munkálatok. Ennek értéke – a mainak majdnem megfelelő – hét és fél millió lej volt, amit a vállalat fejlesztési alapjából különítettünk el” – osztotta meg Péter István.

Az IPIC a rendszerváltás után Hamerock Rt.-vé változott, de a helyreállítás nem állt le. Az épület jellegét megtartva kicserélték a korhadó fagerendákat, az első emelet tartógerendáit betongerendákkal helyettesítették, az épületet szigetelték, érintetlenül hagyva a külső faburkolatot és a kőlábazatot. A szobákat átalakították, míg a földszinten vendéglőt és konferenciatermet hoztak létre.

A honvédkaszárnya az Ózon nevet az 1991 karácsonya előtt sorra került avatóünnepségen kapta. A szállodaként is működő épület 2001-ig számtalan rendezvénynek adott otthont, megfordultak benne többek között magyarországi küldöttségek és politikusok is. 2001-ben, két évvel a Hamerock Rt. privatizációja után viszont az akkori többségi tulajdonos, a kőbányászati érdekeltségű Lafarge francia konszern – mivel nem illett a profiljába – eladásra kínálta az Ózont. A Lafarge emellett a Hamerock fővállalatot „beolvasztotta”, míg a Hamerock Bau és Hamerock Metall „alcégektől” profiltisztítás céljából megvált – ezek Csibi István tulajdonába kerültek.

A kaszárnyák jelene

Az alsó, manapság a legelhanyagoltabb és legleromlottabb kaszárnyaépületben húsz lakrész van, ezek fele viszont üresen áll. A többiben nyugalmazott bányászok, illetve azok leszármazottai élnek. A középső kaszárnya Hargita Megye Tanácsának ügykezelésébe tartozik. A hegyi turizmus korszerűsítése Hargita megyében című projekt keretében, a Regionális Operatív Program által támogatva 2010 és 2012 között felújított épületben Hargita Megye Tanácsának Hegyi- és Barlangmentő Közszolgálata működik tizenhét képzett hegyimentővel.

Székelyföld legmagasabban fekvő szállóját, a háromcsillagos Ózon Hotelt 2004-ben vásárolta árverésen Erőss István vállalkozó. Kétéves működés után egy alapos felújítás miatt három évet, 2009-ig szünetelt a vendégfogadás. Átalakították a konyhát, felújították a pincét, épült egy második emelet, így a korábbi tizenhatról harminckettőre nőtt a szobák száma. Emellett kialakítottak egy nyolcvan fő fogadására alkalmas étterem-bisztrót, mindezt úgy, hogy az épület statikailag nem változott.