Belopták a karácsonyt Eszti néni otthonába

Olyan ház felé igyekeztünk, amelynek a kapuja előtt talán a legtöbben mennek el. A templom közelében van, falai között pedig a megpróbáltatás találkozik a szeretettel – próbál ráhangolni az eseményre Puskás Imre remetei vallástanár. Ő megy elől, hogy jelezze a ház lakójának, hogy megérkeztek a karácsonyolók. Mert mindig, minden évben öt-hat személyhez látogat el diákjaival. Olyanokhoz, akiknek nincs hozzátartozójuk, és magukért nem is díszítenének karácsonyfát. Sokan vannak ilyen helyzetben Remetén, így minden évben mások szerepelnek a listán. Van persze olyan is, akit hozzátartozók kérésére még felvesznek a lajstromba, így Portik-Hegyi Kelemen főesperes édesanyjához is el szoktak látogatni.

Hatodik, hetedik és nyolcadik osztályosok vehetnek részt ezeken az alkalmakon, akik már nem csak várják, hanem segítik is az angyalt. A vallásóra helyett lesz ilyenkor „terepgyakorlat”, és a pedagógus állítja, ebből sokkal többet jegyeznek meg, mint a leadott tananyagból. Ilyenkor, ünnep előtt, egykori diákoktól szokott kapni levelet, és sokan felemlegetik ezt az élményt. A kisebbek is alig várják, hatodikosok legyenek, nagyobb testvéreiken látják, hogy valami igen jóban volt részük, hát ők is kívánják.

Az élmény leginkább az erős jelzővel illethető – mondhatja az is, aki egyetlenegy helyszínre kísérte el a köszöntőket. Hetedik osztályosok, kettős sorban állva haladtak a templom irányába, az egyik legényke vitte a karácsonyfát. Madzag is van rajta, a plafon gerendájából kiálló szeghez fogják rögzíteni. A mögötte sorakozók kezében kis tasakokban pár szaloncukor, karácsonyi díszek, otthonról hozta mindenki.

Bebocsátást nyertünk a gerendás házba, melyben két vetett ágy volt. A nyolcvannyolc esztendős Eszti néni ült az egyik szélén, mankóját szorongatva. Agyvérzése óta van a támasztékra rászorulva. A másik ágy tavasz óta üres. Lánya akkor távozott az élők sorából.

Szomorú história ez, hisz a kislány agyvérzéssel született, magatehetetlen maradt. Édesanyja ötvennyolc évig ápolta, aztán eltemette. Férje több mint negyven éve meghalt, s volt ugyan még egy fia, de ő fiatalon vesztette életét, mindössze negyvennyolc évesen. Egy rablás helyszínére hívták ki a Gyilkostóhoz leltározni, ott, a villában történt valami, amit ma sem tud biztosan, és nem hiszi a hivatalos verziót, hogy az erkélyről esett le. Fejének zúzódásai az orvos szerint is felettébb gyanúsak voltak. Kómában feküdt nyolc napig, aztán jött a gyász, s maradt magára Eszti néni és Esztike. Az áldott leányka, akinek az arca nagyon szép volt, mégis irtóztak tőle az emberek. Így zárkóztak be házukba, időnként Puskás Imre vitte ölben kirándulni a negyvenkilós Esztikét. Szerette a tanárembert, mielőtt meghalt volna, el is búcsúzott tőle.

Eszti néni azt mondja, van már tíz éve, hogy nem lépett ki kapuján. Nagyon várta az éneklőket. Még a régi díszeket is előkereste, ha már lesz fa, amire felaggatni. „Áldjon meg az Isten mindegyiketeket! Hát ilyen szépen eljöttetek? Milyen boldog volna Esztike, ha látna” – fogadta sírós hangon a csapatot. Aztán még jobban elerednek könnyei, amikor megszólal a Mennyből az angyal, és a gyermekek sorban mennek a fához, hogy amit hoztak, felakasszák. Szaval az egyik diáklány, ekkor már apadnak a könnyek, és Eszti néni a verset verssel viszonozza. Van köztük saját költemény és olyan is, amit Esztike ápolójától, egy derék férfitól tanult. Mert az egyszerű asszony memóriája és szófűzése csodálatos. Felegyenesedve bánatából szavalja a tanult óévi köszöntőt.

„Ma vagyok, s holnap nem” – mondja a néni, s maga után verseit hagyná. Hozzáteszi, van valaki, aki a verseit „felszedte szalagra”, de ő bármikor megosztja újra. Istenről és gyermekeiről szólnak sorai. A diáksággal azt osztotta meg, amit díszpolgárrá avatásakor mondott, mert a kitüntetést saját költeménnyel köszönte meg.

Mi tagadás, nem csak a lányok torka szorult össze az asszony érces hangjára. Hitből, reményből kaptak leckét itt, Eszti nénitől. Kifelé, az ajtó mellett mindenkinek ki volt készítve egy szaloncukor. Azt ízlelték, s az imént történteket, hogy a következő fél órában egy másik, egyedül élő idős embernél hittel szóljon az ének: „A kis Jézus megszületett, örvendjünk...”