Akarat van, erő is lesz hozzá

– Melyek a legsürgetőbb teendők a központ művészeti vezetője számára?

– Ideérkezésem előtt történt egy költözés, a Lázás-kastélyból elhozott képzőművészeti alkotások kerültek különböző raktárakba. Ezeket kell számba vegyem. Pontosan kell tudjam, mi hol található, hiszen ha bármelyik, korábban itt alkotott művész megérkezik, be kell tudjam mutatni neki itt hagyott alkotását, be kell tudjam bizonyítani, hogy megfelelő helyen és módon tároljuk. Ez az elsődleges feladat, és ezzel párhuzamosan egy digitális archívum létrehozása. Olyan alkotásokat is meg kell örökíteni az utókornak, amely ma vannak, de lehet, holnapra egy eső elmossa. Évtizedek múltán is fel kell tudjuk mutatni: ilyen is készült egyszer Szárhegyen. Művészettörténeti szempontból elengedhetetlen minden egyes darab megörökítése.

– A hagyományos táborok folytatására van kilátás?

– Számomra elképzelhetetlen, hogy bármilyen oknál fogva megszűnjenek a központ korábbi rendezvényei. Az részletkérdés, hogy hol lesz a szállás, étkezés, a fontos, hogy a Szárhegyre rendszeresen visszatérő művészekkel megértessem: az átmeneti állapotban is számítunk rájuk, visszavárjuk. Tudni kell, hogy a művészekkel való kapcsolattartás barátságokon alapult. Azt szeretném, ha én is ki tudnám alakítani ezeket a kapcsolatokat, és ehhez segítséget ígértek a korábbi vezetők, Kassay Péter, Siklódi Zsolt és Erőss István is. Nagy szó, hogy már az áprilisi táborba is visszatért jó néhány művész, és bizonyították: segíteni akarnak jelenlétükkel, tanácsaikkal, tapasztalatukkal és kapcsolataikkal. Közös akarat: a központot megmenteni.

– Ha nincsenek korlátok, milyen új irányvonalakat szeretne a meglévők mellé Ferencz Zoltán?

– Az intermédia különböző ágainak művelői mellett a tradicionális képalkotás minél több képviselőjét szeretném idehívni. Olyan táborokat is szervezni a kortárs miliőben, melyek során kifejezetten a hagyományos technikák kerülnek felhasználásra az alkotás során. Így találkozóhely lehetne Szárhegy a hagyományos technikával alkotó művészeknek is, ráadásul a közgyűjtemény kép- és szoboranyaga is frissülne, gyarapodna.

– Milyen tervei vannak a klasszikusok táborának résztvevőivel, akik évtizedek óta visszajárnak Szárhegyre, némelyikük részt vett a művésztelep megalapításában is?

– Feléjük a tiszteletet mindenképp meg kell adni. Ők olyan alapokat raktak le, amelyre a későbbiekben építkezni lehetett. Bármennyire is változott a trend a kortárs képzőművészetben, őket elfelejteni nem lehet, nem is szabad. Ők magukénak érzik ma is Szárhegyet, és remélem, elfogadják meghívásunkat, visszatérnek évente nosztalgiázni akkor is, ha már nem a régiek a körülmények, nem a kolostorban van szállásuk, nem a kastélyban alkotnak.

– A Vadárvácska Művésztelepen alkotók jó része hajdan Szárhegyre járt táborozni, majd valamitől elpártoltak. Elképzelhető, hogy újra sikerül egységesíteni a két alkotóközpontot? Milyen kapcsolatot tud elképzelni a két műhely között?

– Jobban meg kell ismernem a Vadárvácska koncepcióját, tagjait, történelmét, és csak utána tudok erre válaszolni. Még arról is kell információkat szerezzek, hogy hajdan, a szárhegyi művésztelep létrehozásakor milyen koncepció szerint hívtak meg ide művészeket. Gaál Andrásra, Márton Árpádra, mint művésztelep-alapítókra számítok ebben, ők tehetnek javaslatot, hogy az idősebb generáció tagjai közül kiket kell megszólítsak, Szárhegyre hívjak. A fiatal tehetségek felkutatásához is van, aki segítsen, évfolyamtársaimra, barátaimra számíthatok. Úgy érzem, számomra a tanulás és munka csak most kezdődik. Fel kell nőni a feladathoz. Márton Árpád is pont 34 éves volt, mint én, amikor a táboralapítást kezdték. Erre nem születik senki, hanem ha hajlama és akarata van, megtanulja. Nekem is ez a feladatom, és érzek hozzá erőt, mert a képzőművészet az életem. Kós Károly is így fogalmazott Marosvécsen: „Akarunk képzőművészetet! S mert szükségünk van rá, tehát lesz erőnk is hozzá!”