„A pénzed legyen fontos, de ne jobban, mint a napfény”

A sport immár huszonkét éves hagyomány a gyergyószentmiklósi Bara István életében. A hegyjárás is része volt annak, hogy erdészeti iskolában tanult, de ennél több is. „Láttam, hogy nagybátyám zöld ruhában mennyire nyugodt életet él családjával. Egész nap a természetben járt, nem kellett viaskodjon, mert senki nem nyúlt az erdőhöz. Ha megpróbálta volna bárki, úgy beteszik a hűvösre, hogy többet napfényt nem lát.”

Istvánnak egy másik példaképe is volt, nagyapja, aki katonatiszt volt. „Gyermekkoromban én láttam az egyenruhát, a jól nyírt fejet. Vonzott, amikor meneteltek, énekeltek. Felszegben napirenden úgy ébredtem, hogy a poligonon durrogtattak” – emlékszik vissza, és ma már tudja, a két családtag határozta meg élete kanyarjait.

Csíkszeredában végezte az erdészeti iskolát, közben tovább sportolt. Mire végzett, jött a demokrácia, s bár erdész lett, egy másik világ fogadta, mint amilyenért nagybátyját csodálta. „1994-ben érettségiztem. Nem értettem a politikához, csak azt láttam, hogy az emberek visszakapták a birtokaikat, fejetlenség volt. Az erdészt kérték számon a lopásokért, ugyanakkor hiába volt óriási széldöntés, arról akartak meggyőzni, hogy a lábon állót bélyegezzük. Egyre inkább jelentek meg a terepjárók, elfogytak a lábakból a gyaloglások. A nyugodt, tisztességes erdészélet helyére a pénz uralma, a kapzsiság költözött. Elgondolkodtam kint, az erdőn: tényleg ezt kell én csináljam harminc-negyven évig, hogy aztán nyugdíjat kapjak?”

Akkoriban már több ismerőse is külföldön kereste a pénzt, a sok valutát. Hazalátogatva biztatták Istvánt, induljon a megélhetéséért idegen légióba. Akkoriban francia frankban annyi pénzt kapott a kezdő légós, ami ma 2400 lejnek felelne meg. „Nem megalkudni akartam a pénz miatt, hanem kihasználni a lehetőséget, hogy fiatal vagyok, és megalapozhatom a jövőt.”

2000-ben Magyarországra ment, hogy tanulmányi vízummal megnyíljon előtte a vaskapu. Idegenlégiós lett. Öt hónapig a parancsnokságról nem volt szabad kimenni, telefonálni kártyáról lehetett, a bankkártyát sem adták kezükbe. Nehezebb volt akkoriban, de tanulni lehetett, mert csak arra fókuszálhatott ott a katona. Edzette magát, nyelvet tanult, és alávetette magát az illogikus elvárásoknak is.

Akkor, huszonöt évesen István már tudta, itt a lehetőség, hogy megismerje a modern harcművészetet, életveszély nem fenyegeti, sosem hagyják egyedül, és feladatuk nem az lesz, hogy egy országot leigázzanak. „Tudtam, hogy a jót képviselem, nem volt bennem egy percig sem halálfélelem. Azt is tudatosítottam magamban, hogy a lelkemet nem adom el. Az utasításokat végrehajtottam, de azt nem hagytam, hogy a lelkembe beférkőzzenek. Nem mulattam velük, nem bandáztam, szabadidőmben inkább edzettem, és azt sem mondtam meg, hogy a bankszámlám amikor elér egy összeget, kiszállok.”

Öt év után hazajött, családot alapított. Akkorra az erdészetnél még rosszabb volt a helyzet, azt mondja, „nem volt már fenyőszaga az erdésznek”, szertefoszlott a remény, hogy oda visszamehet. Multicégnek dolgozott, és a modern hadászat után a hagyományos harcművészetet kezdte tanulni, majd tanítani is. Gazdasági válság időszaka volt ez, a minimálbér alatt keresett, kiderült a család többet költ, mint keres. „Hamar döntöttem: vissza vendégmunkásnak külföldre. Nem büszkeség volt, egyszerű belátás: nézd meg, mi kell az élethez. Ha nincs meg, lépjél.” Így toldotta meg még két év légiózással az életpályáját. Ez az időszak biztosított alapot az itthonhoz, a függetlenedéshez.

Érdekes egybeesésként még a légió utolsó éveiben a biokertészetről kapott anyagokat. Studírozta, tervezgetett. Ugyanakkor egyre erősebb volt benne az a kérdés is, hogy mi van két csata között. Mit csinál a férfi, amikor épp nem háborúzik? Milyen a család élete békeidőben? Hazaérve ezt kezdte el gyakorlatba ültetni.

Három év telt el azóta, két gyerekét neveli. Harmadikról, negyedikről is álmodnak nejével. Kitapasztalták, hogyan lesz tönkölybúza, milyen növénytársításokat érdemes alkalmazni, hogyan tudja az ember biztosítani megélhetését oly módon, hogy ehhez a pénznek a lehető legkevesebb köze legyen. Még tömbházban laknak, de már épül a saját házacska, és a konyhakertek száma is gyarapodik. A katonatiszt-nagyapa egykori udvarán ma már mintakert van. Benne csak az, ami ehető vagy például zöldtrágyaként hasznosítható. Permakultúrából itt ad leckét István az érdeklődőknek.

Bara István azt vallja, hogy nem elrugaszkodni kell a jelentől, és úgy élni, mint nagyapáink. Ki kell használni a modern eszközöket, a számítógép nyújtotta pénzszerzési lehetőségeket, de nem szabad annak rabjává válni. Az energiát a természet adja, és meg kell nézni egy dombtetőről, Gyergyószentmiklóson milyen sok udvar áll megműveletlenül. Csak akarni kell, meg lehet termelni az eledelt a családnak, a feleslegre pedig kerül vevő.

„A sírás, a félelem az életünket egy hajszállal sem teszi jobbá. Nem arra születtünk, hogy félelemben éljünk. Születnek a gyerekeink. Mit adunk nekik? A félelmet? Jobban élni, arra van lehetőség, kihasználva a technológiát, kiépítve a saját tanyavilágot. Hogyha holnap lekapcsolják a villanyt, számunkra akkor sem lesz tragédia, mert a pincénk meg van rakva, tudom, hogyan kell kertészkedni, fát metszeni, dugványozni. Ma azt mondom: a jövő szakmája a kertészet és a gyógyítás. Nekünk már van egy csapatunk, amit megtapasztaltunk, szívesen továbbadjuk. Azoknak, akik itthon akarnak élni, mert így éhen halni nem fog az ember” – összegez István, a permakultúra etikai elveiből egyet idézve: „A pénzed legyen fontos, de ne jobban, mint a napfény.”