Esküjéhez hűen hozta meg a legfőbb áldozatot a katrosai harcok hőse

„Szeptember 3-án Kászonjakabfalva fölött, a falutól délkeletre, az 1051 méteres Nyír-ponk és a Katrosa közötti térségben a 24. határvadász-zászlóalj géppuskásszázadának egy szakasza volt védőállásban. A nap folyamán a támpontszerű vonalat többször érte túlerős szovjet lovassági és gyalogsági támadás, amelyet visszavertek. Mező zászlós, a géppuskásszakasz parancsnoka, miután tűzgépei részben harcképtelenné váltak, részben elfogyott a lőszerük, részben pedig irányzói és kezelői egymás után estek el, vagy sebesültek meg súlyosan, maga feküdt a még üzemképes egyetlen géppuska mögé. Már több sebből vérzett, amikor még mindig sikeresen verte vissza az újra és újra rohamozó szovjet gyalogságot. Pisztollyal és kézigránáttal vívott közelharcban esett el az egyik tüzelőállásban, de sebesült, halott bajtársait, fegyvereit, esküjéhez híven ragaszkodva nem hagyta el. Példás helytállásáért és az ellenség előtti, kimagaslóan vitéz és önfeláldozó magatartásáért halála után az egyik legmagasabb magyar háborús kitüntetést, a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet kapta meg, a M. kir. Honvédség 17. tagjaként.”

(Illésházi Péter: A honvédség erdélyi harcai 1944-ben)

A 24-esek és Kézdivásárhely

Egyes források szerint 1848 októberében, miután a Délvidéken berzenkedő szerbekkel küzdöttek, a 15. székely gyalogezred II., kézdivásárhelyi zászlóalját Pestre vezényelték új felszereléssel való ellátás végett. Miután ez megtörtént, ez lett az első székely határőrzászlóalj, amelyet honvéd zászlóaljnak neveznek át, és a 24-es hadrendi számot kapta, Kossuth Lajos kormányzó felesége vállalta a zászlóanya szerepét. A kiegyezés után, 1886-ban a 24. magyar királyi honvéd gyalogezred harmadik zászlóalja települt Kézdivásárhelyre.

Magát a 24. határvadász-zászlóaljat 1939 januárjában állították fel Beregszász székhellyel, a 7. határvadász-dandárnak alárendelten. Súlyos véráldozattal járó, jelentős szerepet vállalt Kárpátalja visszaszerzésében; Huszt városából, ahová később a zászlóaljat áttelepítették, 1939. március 16-án űzték ki a főként ukránokból álló Szics-gárdát.

1940. szeptember 5-től részt vett az erdélyi bevonulásban. Sepsiszentgyörgyre szeptember 21-én érkezett meg; parancsnokságát előbb ide, majd Kézdivásárhelyre telepítették, elnevezése hivatalosan „m. kir. 24. székely honvéd határvadász zászlóalj”-ra módosult. Három puskás- és egy géppuskás-századból, továbbá nehézfegyver-századból állt; a puskásszázadokat 12 golyószóróval, 2 nehézpuskával és 2 gránátvetővel, a géppuskás századot pedig 12 géppuskával és 4 aknavetővel látták el. A zászlóalj 1. századát Bereckre, 2. századát Sósmezőre, majd Ojtozba helyezték át, az 1941-ben felállított 24/1. erődszázad szintén Ojtozba, az 1943-ban felállított 24/2. erődszázad Kászonújfaluba került. A közlegényállományt 1940. december 1. után főként környékbeliek alkották, akik kemény kiképzésen estek át.

Az 1944. március 19-i mozgósítást követően a zászlóalj létszáma elért az 1650 főt. Augusztus 27-e és szeptember 11-ke között kitűnően helytállott a többszörös túlerővel támadó és hatalmas technikai fölénnyel bíró ellenséggel szemben, amikor számára is elrendelték a visszavonulást, és Görgényüvegcsűr környékén foglalt új védelmi állást. A teljes állománya, ha a két erődszázadot is ide soroljuk, amelyeket a zászlóalj állományából szerveztek meg, és 1942. október 1-jétől a 9. határvadász-dandárnak rendelték alá, illetve annak a védelmi rendszerébe illesztették, Szima Csaba számításai szerint több mint kétezer fő lehetett. Csak az október elejéig zajló küzdelemben az alakulat legénységének mintegy 60, tisztikarának pedig több mint 70%-át veszítette el, maradványait október 12-én a Besztercétől nyugatra fekvő Kerlésnél verték szét.