Én vagyok a szemed fénye: Lacikát végre átölelhették szülei

Apu, anyu; apu, anyu... – ismétli sokadszor Grosu Lacika a rég kiejtett szavakat a Zala Megyei Kórház gyermekosztályán. Mintha maga is alig akarná hinni, hogy végre itt lehetnek vele. Ha egyetlen napra is. Az erdélyi kisfiú tavaly novemberi autóbalesete után jó ideig kómában feküdt, s talpra állítására csak a zalai kórház rehabilitációs részlegén mutatkozott esély. A szülők szerényen élnek, a látogatásra is csak kölcsönből futotta. De nem bírták már tovább.

– Én vagyok a szemed fénye...Ugye, nem hagynál el? – törnek fel a még nehezen érthető szavak a fiúból, amint édesanyja nyakába csimpaszkodik. – Soha... – érkezik a könnyes válasz.

– Tudod, milyen szép lettél? – tartja el magától egy pillanatra Grosu Ibolya hét és fél éves fiát, majd újból összeforr az ölelés. S valóban, a nemrég még csont és bőr fiú egészségesen kikerekedett.

– Mintha nem is ugyanaz a gyerek volna... Ezt magam sem hittem – csóválja a fejét a nevelőapa, Kovács Domokos, akinek szintén bőven kijut az ölelésből, pusziból. (Laci két és fél éves volt, amikor édesapja csontvelőrákban meghalt, ám Ibolya új párja sajátjaként szereti, s az érzelem kölcsönös.) Nem csoda, hogy álmélkodik, régen látta a fiút, aki sok segítőkész ember adakozásának köszönhetően gyógyulhat Egerszegen, s az utóbbi két hónapban reményt keltő változáson ment át. A szülők csütörtökön este ültek vonatra, hogy leküzdjék a Csíkszentmiklós és Egerszeg közötti mintegy ezer kilométert. Közel húsz órát utaztak, nagyjából ugyanennyit töltenek Lacika mellett, aztán ismét vonat...

Belép a kórterembe dr. Elmont Beatrix rehabilitációs szakorvos, s az anya szótlanul borul a nyakába. Nem tud mit mondani. Kicsit félrevonulunk Ibolyával, aki részletesen mesél több hónapos küzdelméről, hiszen a romániai kórházakban gyakorlatilag lemondtak a fiúról. Aztán mondat közben elakad a szava. Meglátja ugyanis, hogy Lacika, ha kicsit bicebócán is, de a saját lábán közeledik, az egyik gyógytornász felügyelete mellett. – Istenem, megy...! Csodálatos! – kapja arcához a kezét Ibolya. Miután kicsit magához tér a boldogságból, így folytatja. – Nagyon nehéz feldolgozni, hogy nem lehetek mellette, de az eszemmel tudom, hogy így kell legyen, ennek van értelme.

Mivel a kisfiú nem magyar állampolgár, a rehabilitációért napi 14 ezer forintot kell fizetni. Laci édesanyja egy havi keresete éppen két napra fedezné a költségeket... Megindult hát a gyűjtés.

– Számunkra is felemelő érzés, hány embert megérintett a kisfiú története – mondja dr. Gárdos László, a rehabilitációs részlegnek otthont adó gyermekosztály vezetője. Számos szívmelengető momentumot említ, például többen felajánlották, hogy az ide látogató szülőknek szállást adnának. Néhány rendőr pedig azzal kereste meg, hogy olvasva lapunkban Lacika történetét, összedobnák a családnak az útiköltséget, legalább egy látogatás erejéig. Csak úgy, a maguk feje után... – Ilyesmit nem azért csinál az ember, hogy leírhassa az adójából. Ezek nagyon szép gesztusok... – folytatja.

Kisnyugdíjasok ezer forintjaiból, 9 iskola tanulóinak zsebpénzéből, s névtelenséget kérő gáláns adakozók százezreiből végül mintegy 2 millió forint gyűlt össze a Koraszülöttmentő és Gyermekintenzív Alapítvány Lacika számára elkülönített számláján. Az összeg nem csak az augusztus végéig tartó, illetve az őszi rehabilitációra elegendő, arra is futja belőle, hogy segédeszközöket szerezzenek be számára. Például egy félmillió forint értékű, speciális felfüggesztő szerkezettel rendelkező járástanító gépet Olaszországból, amivel önállóan is biztonságosan gyakorolhatja a lépkedést. A most alkalmazott szerkezettel ugyanis egy pillanatra sem lehet magára hagyni, a törzsizmai még annyira gyengék, hogy ha megbillen, kieshet belőle. Emellett számos további, kisebb értékű rehabilitációs eszköz megvásárlása is lehetővé válik, amivel tökéletesíthetik a kezelést.

– Attól még messze vagyunk, hogy Lacika önellátó legyen vagy iskolába mehessen, ám igen nagy dolog, hogy az a fiú, aki pár hónapja jóformán csak vegetált, ma a folyosón rodeózik a kerekes székével... – folytatja a főorvos. – A legtöbbet ezért a rehabilitációban közvetlenül részt vevő szakembereink tettek. Kik is ők? Fekete Enikő gyógytornász, Pappné Kerkai Bernadett rehabilitációs terapeuta, Kapocsi Nikolett gyógytornász, Ekler Katalin konduktor, gyógytornász és Berta Ferencné, Zsuzsa óvónő. Őket kérdeztük, mennyiben jelent speciális feladatot Lacika rehabilitációja. – Szinte minden szempontból... – szögezi le Kata. – Amikor húsvét után megérkezett, alig lehetett megmozdítani a kezét és a lábát, annyira merevek, görcsösek voltak az izmai, ízületei. Első lépésként izomlazító zsályafürdőbe tettük, hogy egyáltalán elkezdhessük a kimozgatást.

Kezdetben a kis beteg csak passzívan feküdt, s a gyógytornászoknak fizikai erőt bevetve kellett hajlíthatóvá tenni a végtagokat. Minden mozdulat erős fájdalommal járt.

– Még a masszázs is... – idézi Nikolett. – Szegényke csapkodott, sírt, ellenkezett.

A nagy mozgások (ülés, támaszkodás, állás) elindítását követték a finomabb részletek.
– Először csak a nagyobb tárgyakat, például a labdát tudta megfogni – eleveníti fel Bernadett. – Aztán jöttek a kisebb kockák, korongok, amelyek az ujjak finomabb munkáját igénylik, s ma már csipeszekkel is dolgozunk.

Lacika gyakorlatilag minden mozgásformát újratanult, s akkor még nem szóltunk az értelmi képességek és a beszéd felébresztéséről.

– Úgy tudjuk, az iskolában nagyon jó tanuló volt, ám a baleset után egy pár éves gyerek szintjére esett vissza – veszi át a szót Zsuzsa, az óvónő, aki az értelmi képességeket igyekszik hadra fogni. - Újra fel kell nála építeni például a számok, mennyiségek fogalmát, most éppen a 4-esnél tartunk. Sziszifuszi munka, de ha van egy kis eredmény... A sikerélmény mindent visz, neki és nekünk is erőt ad.

A beszéd szintén gondot okoz, hiszen az agyi, idegrendszeri sérülések miatt az arc, a nyelv izmai renyhék. Logopédus fáradozik azon, hogy egyre érthetőbben ejtse a szavakat. Munkájuk egymásra épül, a fiú napjai úgy telnek, hogy a csapat tagjai kézről kézre adják Lacikát. Külön semmire se mennének. – És a nővérek nélkül sem – fűzi hozzá Bernadett. – Ők fürdetik, tisztázzák, etették, míg kellett, néha az otthonról hozott palacsintával.

Visszatérünk a kórterembe. Lacika lassan szüleire emeli tekintetét, és bátortalanul kérdi:

– Megyek haza?

– Még nem, kincsem, de hamarosan... – biztatja Ibolya, s nem alap nélkül, hiszen augusztus végén valóban hazamehet néhány hónapra. A kezelésnek azonban még koránt sincs vége, ősszel kisebb műtétre is szükség lesz.

– Akkor őt vigyétek el – nyújtja oda kedves jegesmaciját, amit ajándékba kapott valakitől. – Bundás... – mutatja be a bájos, puha figurát, akit magához ölelhet a kórházban töltött éjszakákon. – Majd ő is vár rám otthon...