Éjszakai virrasztás a kegytemplomban: megérkezés, hálaadás, erőgyűjtés

Manapság a pünkösdi zarándoklat liturgikus programját a péntek esti szentmise, és az egész éjszakán át tartó virrasztás nyitja. Régen a búcsúsok a legritkábban vettek igénybe közlekedési eszközt. Többnapi járóföldről is legfeljebb a fájós lábú öregeket, a gyermekeket, az elemózsiát és a falvak között a háromágú, nehéz körmeneti és búcsús zászlókat tették szekérre.

Amikor tiltott volt a búcsújárás, pünkösdkor lehetetlen volt vonatjegyet váltani Csíkszeredába, a legközelebbi állomáson leszállva,

Egyfajta otthon- és menedékérzés volt már messziről meglátni a két tornyot, találkozni falusfelekkel, egymásra lelni a régen látottakkal, aztán dicsőítve magasztalni az Istengyermek édesanyját, aki minden időben hazavárja gyermekeit.

– így örökítődött a déd- és nagyszülőktől nemzedékeken át a kegyhelyen virrasztva hálát adni és erőt gyűjteni fogadalma.

A rendszerint pénteken érkező csángók a padokban vagy padlón éjszakáztak – nincs ez másképp ma sem. A Moldvában élőknek a pünkösdi zarándoklat most is szinte az évi egyetlen alkalma anyanyelvű templomi és liturgikus imádságra.

A Szűzanya köszöntésének egyik módja az éjszakai virrasztás. Rítus és lelki igény is egyben kivárni a sort, hogy feltekinthessenek a félezer éves kegyszoborra, és csángó szóhasználattal „érintőzni”, azaz óvatosan a lábához érinteni a magukkal hozott tárgyakat, zsebkendőket, fényképeket, amelyeket aztán gyógyító erejű szentelményként tartanak otthonaikban, avagy hordanak maguknál.

A szervezett búcsújárás érezteti hatását az éjszakai virrasztáson is. Folyamatosan tele volt imádkozókkal, a terheket letevőkkel a zarándokok istenháza. Kora hajnaltól érkeztek a keresztalják a kegytemplomhoz, megkerülték az oltárt, aztán a hívek imába merültek, hogy erőt kérjenek Istentől a Jézus-hágójához és a szent helyről a mindennapokba való visszaúthoz.