Milyen volt a kötelező sorkatonaság?

Napra pontosan tíz évvel ezelőtt fogadták az utolsó behívott korosztályt, aztán 2006. december közepén minden behívott sorkatonát hazaengedtek. A kerek évforduló apropóján a kötelező sorkatonasággal kapcsolatos élményekről faggatott néhány érintettet a Csíki Hírlap.

Kaszárnya a Mikó-várban

A csíkszentkirályi id. Ferencz András az ötvenes évek elején volt katona, 1949-ben sorozták be. „Szentmártonon soroztak be és Szeredában, a Mikó-várban volt a kaszárnya, oda vonultunk be. Abban az évben két korosztályt, a \'27-ben és a \'28-ban születetteket hívták be. Korosztályomból, a 32 fiúból négyen élünk. Eltelt az idő. Kilencvennek egy híja vagyok.” Csíkszeredából Fălticeni-be vitték, ott voltak kiképzésen hat hónapot. Ez idő alatt nem engedélyezték a látogatást és haza sem jöhettek. Májusban aztán Ploieşti-re került, ott töltötte le a katonaságból hátralevő mintegy három és fél évet. „Beosztottak a lovasokhoz, ennünk adtak. „Cercetások” (felderítők) voltunk, jártuk a vidéket. Este kilenc órakor feküdtünk le, s reggel öt volt az ébresztő. Mindig fúvószenekarral vittek ki a poligonra. Éppen csak amikor mínusz harminc fokos hideg volt, akkor nem vittek ki. Máskor a puskatusra a kezünk fagyott rá. Nagyon hosszú volt.”

André bácsi úgy emlékszik vissza, hogy a parancsnokokkal szót lehetett érteni. Neki szerencséje volt, mert jól tudott románul, gyakran olvastattak vele a román anyanyelvű katonák. De nem csak a román hadseregben szolgált a csíkszentkirályi férfi, a kicsi magyar világban tizenhat évesen még leventekatonai kiképzésben is részesült. „Foglalkoztak velünk. Most ki foglalkozik az ilyen fiatalokkal? Senki. A katonaságnál rend volt és fegyelem. A mostani fiatalok azt sem tudják, mi a katonaság” – véli az idős férfi. Eszébe jutottak a regrutabálok is, ahol egy egész zenekar muzsikált, és ahol a lányok bokrétát tűztek a legények kalapjába.

Nagyszabású vacsorák

Október 20-áig többnyire megérkeztek a behívó levelek. A tizennyolcadik évüket betöltött fiúk be kellett menjenek Csíkszeredába sorozásra – ezt már a 66 éves Bíró Erzsébet és a 72 éves Erőss Mária mesélte. A két jenőfalvi asszony fiait 1989-ben hívták be katonának. Egyikük Oneşti-re, a másikuk Giurgiu-ba került, onnan Bukarestbe vezényelték a decemberi eseményekkor.

„Megérkezett a behívó, kitűztük, hogy mikor lesz a katonavacsora. Erre az jött el, aki úgy érezte, hogy el kell jöjjön – keresztszülők, bérmaszülők, a rokonság – , nem meghívásos alapon volt. A katonavacsorán olyan ételek, fogások voltak, mint most a lakodalomban. Ez egy kisebb lakodalom volt” – emlékezett vissza Bíró Erzsébet. Erőss Mária hozzátette, amikor a rokonság meghallotta, hogy katonavacsorát tartanak egy háznál, mindenki vitte a tyúkot, lisztet, tojás, sütötték a kalácsot. „Akkor még ilyen volt a divat. Nem hívtak senkit, a rokonság ment, a keresztszülők és még aki úgy érezte, hogy tartozik. Olyan is volt, hogy kétszáz-háromszáz személy volt jelen. Attól függően, hogy mekkora volt a rokonság.”

Kísérés bevonuláskor

Amikor vonultak be a legények, akkor volt a kísérés. Erre az alkalomra töltött káposztát, sült húst vagy paprikást készítettek. A kísérőre már csak a szűkebb rokonság ment. „Kikísértük az állomásra, szekérrel mentünk fel Szentdomokosra. Jöttek a vendégek is, s sírdogáltunk, kinek az édesanyja, kinek a kedvese. Aztán a fiúk vonatra ültek, mi jöttünk haza, s zajlott tovább a vacsora. A katona elment, s otthon folyt tovább a mulatság” – emlékezett vissza Mari néni. „...s azok a szép katonadalok, amiket egész éjszaka énekeltek...” – jutott eszébe Erzsébetnek. Abban mindketten egyetértettek, hogy egy-egy katonavacsora szinte az egész közösséget megmozgatta. A vendégek a besorozott legénynek ajándékot, pénzt vittek, a kísérésen pedig aprópénzt adtak, hogy tudjon levélborítékot venni. Elmondták, a katonaládába alsóneműt, trikót, zoknit, meleg holmit pakoltak. „Amikor elmentek, még gyermekek voltak, de amikor már jöttek haza szabadságra, mondhatni érett legényekkel találkoztunk. Felnőttek hirtelen. Ez lehet, hogy most is hiányzik. A legtöbb idevalósi legény a katonaságnál tanult meg románul például.”

A teristák

Az utolsó években Romániában egy év volt a kötelező katonai szolgálat, de annak, aki egyetemet végzett, csak hat hónapot kellett letöltenie. „Militari cu termeni redus: ezek voltak a teristák. Éveken keresztül Hargita megyéből Sepsiszentgyörgyre vitték a teristákat. Aztán 1998-ban Gyimesfelsőlokon alakult egy ilyen részleg. Én abban az évben végeztem az egyetemmel, s az erdészetnél kezdtem dolgozni. Igazából addig állást nem nagyon kapott egy fiatal, amíg nem volt katona, nem szívesen vettek fel. Hallottam, hogy lesz ez a részleg Gyimesben, érdeklődtem, jelentkeztem, hogy minél hamarabb legyek túl rajta, s hát egyszer hívtak. Volt, aki így-úgy elintézte, kiment külföldre, vagy orvosi papírral, de úgy gondoltam, hogy ez is az élet rendje, hozzátartozik, jobb, ha hamarabb túl leszünk rajta. 1998. október 28-án déli 12 órakor volt Gyimesfelsőlokon a bevonulás, Hargita megyéből ötvenen voltunk, ennek kilencven százaléka magyar. Ilyenek voltak közöttük, mint Ciugulitu Csaba, Mánya Lóri, Csucsi Róbert, Korodi Szabolcs, Tamás Zoli, Turós Endre, tehát egy olyan társaság került össze, hogy le a kalappal” – idézte fel a tizennyolc évvel ezelőtti katonaságát a madéfalvi Szentes Antal.

Jó élményekkel maradtak

Az első két hónap volt a felkészítés időszaka, megtanultak menetelni, lőni, és számos katonadalt is megtanultak. Ezután mindenki a végzettségének megfelelően kellett tevékenykedjen, segítsen a katonaságnak. „A mi esetünkben nem az volt, mint a közkatonáknál, hogy amit a tiszt mondott, az szent volt. Mi azért feszegettük a határokat. Már egy hónap után látták, hogy jobb, ha hétvégeken hazaengednek. Elég emberségesen bántak velünk, azért megadták a tiszteletet a tisztek. Minden nap reggeli után vittek ki terepre, hegyivadászok voltunk. Nagyon szép tél volt Gyimesben, óriási volt a hó.” Az esküt december 1-jén tették le, külön erődemonstrációs előadással és kultúrműsorral készültek az újoncok, ennek a programjába a román versek mellett helyet kaphatott Kányádi verse is, a Nyerges-tető. Karácsonykor kolindálni jártak, vasárnaponként pedig engedélyt kaptak, hogy részt vegyenek a szentmisén, amely után gyakran megvendégelte őket Berszán atya – tudtuk meg Szentestől.

Bankettel búcsúztak

A leszereléskor nagy bankettet tartottak közösen a tisztekkel, amely aztán Csíkszeredában is folytatódott másnap. Amint Szentes fogalmazott, tíz órán keresztül is tudna mesélni a katonaságról, annyi élményben volt ott részük. „Jó lenne, ha visszavezetnék a katonaságot, mert ott a fiatal rendet tanult, fegyelmet, figyelmet, tiszteletmegadást. Sok jó dolgot megtanítottak, most olyan világ van, hogy nem tanulnak ilyeneket. Sokan ott tanultak meg románul, vagy a fegyverrel rendesen bánni. Ugyanakkor a katonaság előtti ceremóniák, besorozási bulik jó lehetőségek voltak falun arra, hogy a fiatalok találkozhassanak, ismerkedjenek” – hangsúlyozta Szentes Antal.

Rengeteget tanultak

A csíkjenőfalvi Farkas Zsolt generációja volt az utolsók egyike, amelynek még kötelező volt katonai szolgálatot teljesítenie. „Karcfalván és Jenőfalván összeírtak, majd bementünk Szeredába és ott osztottak el. Később jött a levél, hogy mikor kell menni s jelentkezni. Az orvosi vizsga volt a legfontosabb, ott tetőtől talpig megvizsgáltak.”

A fiatalember úgy véli, a katonaság nagyon nehéz volt. Őt Csíkszeredába osztották be a tűzoltókhoz. A kiképzés négy hónapig tartott, az egész katonaság tizenkettőt. „Úgy meguntam, azt hittem, soha nem telik el. Voltak, akik elintézték. Nekem otthon azt mondták, hogy amikor hívnak, menni kell. Ez nekem hátra van, úgyhogy semmi intézkedés nem lesz. 2006-ban szereltem le, utána még egy évig volt katonaság, aztán már fizetéses katonák lettek. Én nem szerettem, de ez egy olyan kiképzés volt, amely alatt rengeteget tanul az ember. Azt is lehet mondani, hogy az életre nevel. Igaz, szívatták az újoncokat, de ezen mindenki keresztül kellett essen. Most is vihetnék a fiatalokat, rendet tanulnának. Ott megtanultál öltözni, takarítani, mosni, nem volt ott asszony. Önállóságra nevelt. Elmúlt egy korszak. Szerintem hiányzik ez a fiatalságnak.”