Kata-lak – a valóra vált álom

– Szociológusnak készültem, ám tizenkét évvel ezelőtt programszervező projektmenedzserként kerültem a Hargita Nemzeti Székely Népi Együtteshez, és ott ragadtam. Az elején programszervezőként, az együttes kiszállásait, programjait szerveztem meg. 1999-ben volt első „belépő” szervezésem, amikor négy 900 fős telt házat szervezetem a Csodálatos furulya gyerekműsorra. Az évek során kicsit összetettebbé vált a munkám, hiszen nem csak a hivatásos néptáncosok programjait szervezem, hanem pályázatokat írok, folyamatosan tartom a kapcsolatot a vidék sok száz néptáncos oktatójával, csoportvezetőjével, kalákákat szervezek, és eddig már huszonkét alkalommal rendeztem meg a Csűrdöngölő néptánctalálkozót. Jó dolog látni, hogy a tizenkét év alatt felnőtt gyerekek ma már oktatói, hivatásos táncosai a Hargita együttesnek. Szívügyem mindemellett a gyerekek számára nyári táborok, erdei iskolák szervezése, éppen ezért indítottam el a BíborKatanodát is. Ugyanakkor a Romániai Magyar Néptáncegyesület csíkszeredai fiókszervezetének vagyok évek óta ügyvezető elnöke, itt is hagyományőrző programokat szervezünk, népi értékeket mentő táborokat.

– Egy több mint száz éves ház árnyékában beszélgetünk. Mi a története ennek a háznak?

– Már gyermekkoromban tudtam, hogy ilyen régi parasztházban szeretnék lakni. Mindig rajzolgattam, hogy ilyen lesz, meg olyan lesz a házunk, aztán felnőttként évekig kerestem a kicsi, olcsó parasztházakat. Időközben arra is rájöttem, hogy végül is nem lesz elég pénzem egy már kész házat megvásárolni. Három-négy évvel ezelőtt született meg az ötlet, hogy lehet, nem is házat kellene keresni, hanem egy telket, amire majd épül egy kicsi ház. Tavalyelőtt ősszel a Hargita Megyei Műemlékvédelmi Hatóságtól kereste meg egy barátomat egy építész, hogy van egy lebontásra ítélt régi ház Zsögödben, ennek kellene sürgősen olyan gazda, aki megveszi, lebontja, majd egy másik helyszínen felépíti. Én is bekapcsolódtam a vásárlók keresésébe, de miközben kerestük a megfelelő embert, gyakran visszajártam, és megszerettem a házat. Időközben elutaztam az együttessel a Kínai Világkiállításra, mikor hazajöttem, még mindig nem volt meg a ház új tulajdonosa. Sokat gondolkoztam, és bár nem szólt mellette elég észérvem, úgy éreztem, meg kell mentenem ezt a házat. Tavasszal már hóolvadás előtt bontani kezdtük, de még nem volt meg a hely, ahová fel lehetett volna építeni. Aztán barátaim segítségével került a telek Csíkpálfalván. A ház anyaga körülbelül 150 éves, de az akkori gondos kezek, mesterek munkája ma is összetartja, széppé teszi, volt értelme átmenteni.

– És a ház megmentődött. Nehéz volt?

– Munkám kapcsán sok embert ismerek, és bár sokan csodálkoztak, hogy „fehérnép létemre építkezem”, segítettek. Úgy érzem, az elmúlt három évben a „szívesség bankóimat” kaptam vissza, és ez nagyon jó érzés. És kell mindig egy jó csapat, és sok jó példa, mint Erika barátnőm, aki egy gyimesi kis házat alakított otthonának, vagy a csomortáni Gál házaspár. Kerestem mestereket, átbeszéltük, hogyan is kellene építeni, én – bevallom – nem igazán tudtam, de makacs székely módjára bevettem a fejembe, hogy ezt a házat olyannak kell visszaépíteni, mint amilyen volt, és akkor nem lehet baj. Egy picit változtattunk, a tornác szélesebb lett egy méterrel, hogy többen elférhessünk, de egyáltalán nem használtunk új faanyagot, csak a régieket. Ésszerű kiegészítésekbe belementem, de amit bevettem a fejembe, ahhoz ragaszkodtam. Volt, amikor csodálkoztak a munkások egy-egy darab fán, hogy ezt még felhasználjuk, hiszen tűzre való, de nem tágítottam, ők pedig tiszteletben tartották elvárásaimat. Ott álltam, amikor szedték le a deszkákat, és számoztam, hogy minden visszakerüljön majd a helyére, hiszen tudtam, hogy nincs pénzem újat venni. Több autó követ, faanyagot szállítattam ki Borsóföldre, de minden helyére került két hónap alatt.

– Egyedülálló nőként, egy kislány édesanyjaként látott hozzá az építkezéshez.

– Szervezés kérdése az egész, jóhiszeműen és jó szándékkal kell viszonyulni mindenhez. Nem volt ennek a háznak olyan cserepe, amit ne fogtam volna meg leszedéskor, felpakoláskor. Legtöbb munkafázisnál ott voltam, sokszor szervezői kiskosztümömből az autóban öltöztem át gumicsizmába. Sok mindent meg kellett tanuljak, de nőként is sok mindent meg lehet csinálni. Persze meg kellett keresni azt a jó kis csapatot, aki erővel, ésszel mellém állt. Nem volt mindig könnyű, volt amikor el voltam keseredve, és belefáradtam, de beszéltem a barátaimmal, tanácsot kértem családomtól, kimentem Babba Máriához, és megköszöntem, hogy eddig is haladhattam. Fontos, hogy a lelkünket őrizzük meg. Persze nem mindegy az sem, hogy egy deszkát egyedül fogok meg, vagy van, aki segítsen. Az sem mindegy, hogy ki áll a deszka másik végénél, de addig is, amíg várjuk a megfelelő embert, tervezünk, dolgozunk. Addig csak nehéz, amíg bizonytalan az ember, amikor a döntés megszületik, olyan erőt kap, amivel továbbmehet. Mindenkinek van egy útja, ha jó döntéseket hoz, a saját útját járja, jön a segítség is. Kell ehhez belső akarat, erő, de egy mosoly, egy emberi gesztus is sokat segít.

– Ehhez bátorság kell – mondom én, ön viszont úgy fogalmazott az előbb, hogy makacsság.

– Meg kicsit őrültség is. E kell mondanom, hogy ehhez a munkálathoz nem vettem fel egy lej kölcsönt sem. Barátoktól kértem, amit visszaadtam, vagy visszaadogatok, de mindenkinek azt ajánlom, keresse meg azokat a családtagokat, barátokat, akik segíteni tudnak. Gyerekkorunk óta nem voltunk együtt például a testvéreimmel annyit, mint amikor a házat bontottuk, építettük. Öcsém most is jön, és segít. Persze én is szeretném, ha gyorsabban haladnánk, de hát egy családi ház régen sem készült el egy év alatt. Most már felépült, tető alatt van, lassan meg fog szépülni is. Néhány hónapja tudom például bezárni a pinceajtót, és lehet, ez másnak természetes, de számomra ünnepnap volt, amikor az ajtót beszereltük, és kezemben tarthattam otthonunk első kulcsát. Minden apróságnak örvendeni tudok.

– A pálfalviak miként fogadták?

– Csodálkoztak. A helyi újságban kicsit be is mutattam, hogy mi történik itt, mert kíváncsiak voltak. De befogadtak, jó barátokra találtam. Jó pálfalvinak lenni. Sok embert megismertem a faluból, jó szomszédjaim vannak. Idén például elcseréltem a szénámat tejre. Tudom, hová kell mennem sajtot venni, kenyeret, tudom, mit hol találok a faluban. Mindemellett találkozok a falusi nénikkel, akikkel jólesik elbeszélgetni. Fontosak ezek a kapcsolatok. Sokan jönnek, érdeklődnek, hogy haladok, van, amikor nem tudok haladásról beszámolni, de leülünk, s beszélgetünk. Csodálatos a kilátás is innen. Itt mindig történik itt valami. Kicsit őrültnek néznek, de jó ez így. Igaz, az élethez kell is egy kicsi őrültség.

– Ez a ház hasonlít arra, amit gyerekként rajzolgatott?

– Igen. Egész pici korom óta naplót vezetek, és látható, hogy ehhez hasonló házat rajzoltam, nagy tornáccal, ahová majd a barátokkal ki lehet ülni. Gyerekkorunkban mindig én olvastam a kisebb testvéreimnek a mesét, és volt, amikor nem olvastam, hanem meséltünk egy tornácos házról. Ezért is kicsit meseszerű ez az egész, amit itt történik.
 
– Milyen érzés most itt ülni a ház árnyékában?

– Nem akarom, hogy dicsekvésnek tűnjön, de úgy érzem, minél több embernek meg kellene mutatnom. Rengeteg munka van még hátra, de érzem, hogy jó úton haladok. Nem kell mindig megváltani a világot, csak olyat kell tenni, amit szeret az ember. És ha ezáltal otthont teremtek magamnak, nincs ennél csodálatosabb.

– Mi lesz itt úgy tíz-tizenöt év múlva?

– Gondolom, arra már itt lakhatok. És ha a lányomat meg tudom arra tanítani, hogy szeresse a helyet és környezetet, ahol él, akkor lehet, ő is itt fog lakni. Sok-sok programot szervezek majd, és lesznek olyan napok, amikor itt sok ember összegyűl, lesznek olyan napok, amikor majd egyedül akarok lenni, lesznek olyan délutánok, amikor finom szilvaízt főzünk, és teát vagy bort iszunk, és lesznek olyan napok, amikor majd visszaemlékezünk erre a beszélgetésre. Ha megtalálom a párom, aki elfogadja munkámmal járó utazgatásaim, hogy szeretem, amit csinálok, hogy szeretem, ahogy kislányommal itt lehetünk, akkor még kistestvéreket szeretnék itt nevelgetni 15 év múlva, vagy már unokákat. Minap egy kedves falustársam nyolc gólyát fényképezett le a házunk tetején, ott gyülekeztek őszi „nagy utazásuk előtt”... Remélem, élet lesz mindig a házban, ha közbe ki-kiröppenünk kislányommal a nagyvilágot megismerni, mindig visszajövünk majd. Itt itthon vagyunk.