Hinni a test feltámadásában, az örök életben

Mindenszentek napján a katolikus kereszténység az egyház összes szentjét ünnepli, beleértve azokat a megdicsőült lelkeket is, amelyekről a kalendárium külön, név szerint nem emlékezik meg. November elsején idén is megemlékező, gyászoló hívekkel népesedtek be a temetők, akik a megtisztított sírokra virágok, mécsesek, gyertyák ezreit helyezték el. Édesapák, édesanyák, testvérek, férjek, feleségek, nagyszülők, vagy éppen gyermekek sírjai felett olykor hang nélküli, másszor halk imákban kérték az örök élet boldogságát az elhunytaknak. 

Rég nem látott rokonok találkoztak újra, közösen vigyázták az emberi életet szimbolizáló egyre fogyó gyertyák – örök életet jelképező – lángját, hogy a fel-feltámadó szél ki ne oltsa azokat. Vakaria Béla, Csíkszentmárton plébánosa a temetőben elmondott prédikációjában kiemelte, a Halottak Napja előestéjén összegyűlt hívek sokasága „a hitből élő legszebb üzenetet hirdeti: hogy a halál nem vég, hanem az örök lét kezdete”. A szentírásban is olvasható, hogy úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz aki benne hisz el ne vesszen, hanem örökké éljen. Ezért nem tévedés az emberek részéről, hogy rendszeresen szeretteik sírjához vonulnak és azok örök nyugodalmáért imádkoznak.

Mindenszentek ünnepe november elseje a megdicsőült Egyház ünnepe. Nem tévesztendő össze a szenvedő Egyház ünnepével, mely a halottak napja, azaz november másodika. Az élő és meghalt hívek titokzatos közösséget alkotnak a szentek egyességében, egymásért könyörögnek, helytállanak. Ennek alapján beszélünk küzdő Egyházról, mely a földön élő lelkek közössége, szenvedő Egyházról, mely a meghalt, de még a tisztítóhelyen szenvedő lelkeké, és diadalmas Egyházról, mely a már mennyekbe jutott, üdvözült hívek társasága – olvasható a Magyar Katolikus Lexikonban.