Akiknek hét évtizede szólt utoljára az iskolacsengő

Az iskolában megtapasztalt lelkiség, az ott szerzett tudás meghatározta pályaválasztásukat, életüket – sorolta Demeter Andor ny. lelkipásztor, tb. püspök, aki feleségével az Amerikai Egyesült Államokból érkezett haza.

Férjét diákként ismerte meg. A zsombori születésű Szőcs János elmondta, sok falusi székely gyermeknek mentőövet jelentett, hogy Észak-Erdély Magyarországhoz csatolásával lehetőséget kapott a magyarul tanulásra.

Régi helyén, a tanári melletti falon függ tablójuk. Azon a folyóson tilos volt járkálniuk a diákoknak, Szőcs János „magaviseletét leszállították, mert Mózsival átment oda”. Hetven év múltán viccelődtek az emléken, és találgatták, vajon megismerik-e még azokat, akik a régi képeken szerepelnek, hiszen „a haj mintha egy kicsit tömöttebb lett volna...”

Tőkés Zsolt, a mai Baczkamadarasi Kis Gergely Református kollégium igazgatója, a közel negyedszázada újraindult felekezeti iskoláról szólt. Együtt vették számba, mi minden változott és mi nem a napjainkban huszonöt osztályban hétszáznégy diákot nevelő tanintézetben. Hetven éve hárman indultak református teológiára, idén ugyanannyian készülnek. Aztán a véndiákok imában mondtak köszönetet, amiért újra láthatják egymást, és áldást kértek a találkozóra, valamint életükre.

A tizedik érettségi találkozón pálya- és párválasztásról beszéltek, utána nagy murit csaptak – sorolta Gitta néni. A huszadikon pályaívről, családgyarapodásról vallottak, aztán muriztak. Múltak az évtizedek, csökkent a nagy vidámság, beszélgetésekbe ment át az együttlét. A hetvenedik számvetésre, összegzésre, hálaadásra sarkallta őket.