Aba-Novák Vilmos, Nagy Imre és művészbarátaik

Fotó: Gecse Noémi

Javában látogatható a Csíki Székely Múzeum legújabb nagykiállítása, mely Aba-Novák Vilmos, Nagy Imre és művészbarátaik művészetét mutatja be. Most induló sorozatunkban egy-egy képet kiemelve nyújtunk ízelítőt az augusztus 31-ig nyitva tartó kiállításról.

Székelyhon

2018. június 22., 13:302018. június 22., 13:30

Itt állíthatja be, hogy a Google-találatokban elöl legyen a Székelyhon!

A rendezvény médiapartnere a Székelyhon

Az 1890-es évek elején született generáció − amelyhez többek között Aba-Novák Vilmos, Szőnyi István, Nagy Imre, Patkó Károly, Varga Nándor Lajos és Jándi Dávid is tartozott − közös jellemzője, hogy művészi pályakezdésüket az első világháború törte derékba, de azután hosszabb-rövidebb ideig újra kapcsolatba kerültek egymással.

Az öt termet magában foglaló, több mint hatvan alkotást felsorakoztató tárlat önarcképekkel indít, így vezetve be az érdeklődőket ebbe a különös társaságba.

Az I. világháborút át- és túlélt fiatalok, a pályájukat lényegében újrakezdő nemzedék művészetének egyik legjelentősebb műfaja a művész személyiségét újradefiniáló és küldetését tudatosító önarckép volt. Változatos hangvételű és stílusú munkáik gyakran követik a régi művészet mintáit, de közvetlen előzményeiket a Fiatalok csoport tagjai, például Uitz Béla, Nemes Lampérth József vagy Kmetty János művei között találjuk meg. Aba-Novák Vilmos, Szőnyi István, Patkó Károly és pályatársaik művei között is karakteres csoportot alkotnak az önarcképek és művészportrék, melyek az önvizsgálat tárgyai, amelyek és gyakran Rembrandt típusaira vezethetők vissza.

A képeket egyfelől öntudatos alkotói kiállás, pszichologizáló megközelítés jellemzi, amely gyakran régi mestereket idéző, szerepjátszó beállítással párosul. Különleges daraboknak számítanak a művészek egymást megörökítő barátságképei, mint a Nagy Imre és Varga Nándor Lajost ábrázoló festmény.

Az önarcképek sorozatának egyik látványos és karakteres alkotása Aba-Novák árnyékba burkolózó Önarcképe. „Az összefont karú művész pihenő, kissé mesterkélt pózba merevedve pillant a nézőre. Mintha éppen abbahagyta volna a munkát, kezében ugyanis egyfajta mesterségjegyként rézkarclemezek megfogására alkalmas kézi szorítót, sikattyút tart.

A sötét műterembe oldalról beeső fény a régi ikonográfiából ismert motívumot, a falra tűzött, de itt nem információhordozó, hanem csupán kiegyensúlyozó, kompozíciós elemként használt papírlapot világít meg, amelynek plasztikus árnyéka az oldalról belógó, kék drapériával együtt a térhatást erősíti

– írja a képről Zwickl András művészettörténész.