A háromlabdás kaszkád-dobás csodálatos hatása az agyműködésre

Így a kollégák majd különböző szinten levő gyerekekkel úgy tudnak dolgozni, hogy hozzá igazodnak.

– Említette, hogy felnőtteknél is alkalmazható az ilyen típusú fejlesztés, illetve, hogy a háromlabdás kaszkáddobás mennyi felnőttkori problémára ajánlható. Kifejtené kicsit bővebben?

– Ezt már számos tanulmány bizonyítja. Amikor az idegrendszeri éretlenséggel, esetleg autizmussal, figyelemzavarral, hiperaktivitással, diszlexiával (diszkalkuliával, diszgráfiával) küzdő fiatalok bekerülnek a felnőttoktatásba – hiszen nagyon okosak lehetnek – a problémáik hangsúlyosabbak lesznek, ugyanis az egyetemi oktatás megterhelő. Az Óbudai Egyetemen például létrehoztunk egy kreditpontot érő zsonglőrkurzust az ilyen diagnosztizált fiataloknak: sokan jelentkeztek és néhány hét után látványos hatást értünk el velük. A Szegedi Egyetemen is van egy diákbarát segítő központ, ott is csináltak egy felmérést arról, hogy mit ér ez a dolog, és ott is kiderült, hogy sokkal jobb eredményeket érnek el a labdával gyakorlatozás után.

A demencia megelőzésében is segítenek, nem hiába mondják, mindig tanuljunk valami újat. És az a tanulás, ha nem azt csinálja az ember, amit (automatikusan) szeretne, hanem átveszi az uralmat a reflexek, kialakult készségek fölött. Azok a szenzomotoros működések, amelyek gyerekkorban felépülnek, időskorban leépülhetnek, de ha gondolkodási képességek hátterét megtartjuk, akkor a gondolkodás is megmarad.
Viszont mégiscsak kisgyerekkorban lehet legtöbbet tenni: erre egy tíz éves diszlexiás fiúval végzett munkám során jöttem rá, aki a háromlabdás zsonglőrködés után mérhető idegrendszeri érést produkált és megtanult olvasni.

A mai gyerekek számára az iskolában minden lelassul, ráadásul érdektelen dolgokat kell megtanulniuk. De a mai felnőtteknek is ugyanúgy megváltozott a gondolkodásuk: esetükben is gyorsabb az információfeldolgozás, de a módszeres gondolkodás gyengébb lett, gyorsabban döntenek stb.

– Azt senki sem tagadja, hogy ma az óvoda pedagógusnak, tanítónak egyaránt nehezebb dolga van, mint mondjuk három évtizede. De mit lehet tenni?

– Nem kellene túl sokat tenni, csak éppen mindent fordítva kellene csinálni, mint most. Nem a tanárnak kell aktívnak lenni, hanem a gyereknek. Nem kell mindenkinek egyforma feladatokat végezni. Válasszon valamit a gyerek több rászabott lehetőségből és azt csinálja végig. Nem is kell elkülöníteni a gyerekeket: miért kellene mindig egyedül dolgozniuk, hiszen a felnőttek is szoktak csapatban dolgozni.

– A differenciált oktatás eddig is irányelv volt, de ha egy osztályban most 10 gyerekkel kell differenciáltan foglalkozni, az lehetetlen küldetés.

Tény, hogy a legsürgősebben más tanítási környezetet kellene biztosítani, ahol a gyermekek különböző módokon és szinteken tanulhatnak. Pl. a kicsi iskolákban, ahol különböző életkorú gyermekek vannak együtt, nagyon jól lehet ezt alkalmazni.

A pedagógus ebben a helyzetben egy mediátor, aki a tanulási cél felé irányítja a gyermekeket. Ez nagyon régóta működő dolog, nem most kell föltalálni, csak azt kell kitalálni, hogy a százéves megrögzött szocializációnkon hogyan tudunk változtatni. A pedagógusokat még most is a múlt gyerekeire készítik fel. Persze ebben az oktatásirányítás a legsárosabb. Pedig 10-12 éves korig a gyerekeknek csak annyit kell megtanulniuk, hogy tudjanak tanulni, gondolkodni és problémát megoldani. Ehhez az idegrendszeri alapokat fel kell építeni: erre ezer éve megvannak a mozgásos-művészeti tevékenységek, amelyek a neurológiai harmóniát kialakítják.

Ha pici kortól megválaszthatja a feladatait – mert mindegy, hogy gyöngyfűzéssel, célbadobással, gombfocival vagy vonalhúzással tanulja meg a szem-kéz koordinációt – megtanul dönteni, és ezzel lemondani valamiről. Ugyanakkor önreflexióra van szüksége: vajon melyiket akarom választani és miért? A hatékonyabb tanulás, gondolkodás, problémamegoldás érdekében ez már hatalmas lépés és felkészíti az embert az életre, anélkül, hogy ez szlogen lenne.