Megnyílt a Barabás, Munkácsy, Szinyei és kortársaik tárlat

Mivel a 19. század elején Magyarországon nem volt festészeti akadémia, az első alkotók Bécs, München és Párizs akadémiáin tanultak. Az élvonalbeli stílusokat sajátították el és persze mindenki a saját vérmérséklete alapján választott.

Átfogó kiállítás a 19. század magyar festészetéről

A kiállítás átfogó keresztmetszetet ad a 19. század magyar festészetről. Két nagy részre osztható, a legnagyobb teremben a magyar történelmi festészet, a többi termekben pedig az 1850-es és 60-as évektől kezdődően a századfordulóig, kronológiai sorrend alapján kaptak helyet a portrék, tájképek, életképek. Úgy válogatták ezeket, hogy ízelítőt is kapjunk a kor műfaji változatosságából. Az első kicsi terembe – ahonnan jobbra és balra is el lehet indulni – főként az erdélyi származású Barabás Miklós portréit láthatjuk. Az arc vagy arcok mellett, a biedermeier korszakhoz híven háttér a ruhák minden apró részleteinek a kidolgozása a jellemző. A képek között a festőnek önarcképét is láthatjuk, módosan választékosan a saját személyével fejezi ki, hogy ez a mesterség, hívatás annyira jövedelmező lett, hogy meg is lehet élni belőle. Ugyanitt található Lotz Károly három népi életképe. Közülük a leghíresebb a Betyár című, amely alanyát még nem a romantikus hős harcosként, a szegények megsegítőjeként, hanem a lovakat elkötő, megélhetéséért küzdő, törvényen kívüliként jeleníti meg. Lotz éppen Barabás Miklós követője, aki a magyarok közül elsőként próbálkozott a magyar puszta lakóinak és életmódjának megörökítésével.

Történeti magyar festészet

A történeti festészetről Bakó Zsuzsanna két lényeges tényezőt árult el. Először is felhívta figyelmet arra, hogy a 19. században ez volt a vezető irányzat. Majdhogynem vallásos tisztelet övezte, hisz a 18. század végén a francia forradalom nyomán, illetve a felvilágosodás kezdetén megkezdődött a szekularizációs folyamat. A vallás, vallásosság fogalma helyett egyre inkább a nemzetre tolódik a hangsúly, melynek közérthetően a történelmét meg kellett jeleníteni. Másfelől a történeti festészet a köztudatba kisebb vagy nagyobb mértékben beivódott esemény ábrázolásán felül, egy olyan erkölcsi mondanivalót is meg kellett fogalmazzon, mely szigorúan arra a korszakra kellett vonatkozzon, amikor is a kép készült.

A magyar történelmi festészet legkimagaslóbb egyénisége Madarász Viktor, Székely Bertalan és Benczúr Gyula volt. Festményeiken a nemzeti téma izzó, drámai feszültséggel, magas érzelmi hatásfokkal párosul. Madarász kompozíciós megoldásaiban és festményeinek intenzív színvilágában a francia romantika hatása érezhető. Téma és stílus tökéletes harmóniája műveit az európai történeti festészet magaslatára emeli. Például Hunyadi László siratása (1859) című életműve, melynek a vázlatát elhozták, elnyerte párizsi szalon aranyérmét (1860), hisz a franciák is a kifejező szimbolikája alapján megértették, hogy itt nem csupán egy vezető, hanem a egy egész nemzet halála, pusztulása a tét. A tömör kompozíció, a sötét és világos színek ellentéte, a kápolna ablakán átszűrődő fény, vagy a holttestet éppen megvilágító két gyertya halvány lángja, a gyász, a bánat, a fájdalom szimbólumai. A festmény a szabadságharc bukása miatt érzett nemzeti tragédia jelképévé vált. Magyar történeti festészeten belül ez volt az egyik főirányzat, mely a 1848–49-es szabadságharc heroikus küzdelméhez és az azt követő megtorlások évtizedét idézte. Még egy Madarász-képpel példázzuk ezt a vonulatot, amely Zrínyi Péter horvát bánt és Frangepán Ferencet ábrázolja. A két hazafi a bécsújhelyi börtönben búcsúzik egymástól kivégeztetésük előtt, 1671 márciusában. Th. Gautier így jellemezte őket: „Férfias vonásaikról inkább a hasztalan áldozat miatt érzett fájdalom olvasható le, semmint az élet sajnálata. Boldogan halnának meg, ha elmúlásuk visszaadná a hazának az elvesztett jogokat.” A háttérben dölyfösen álló császári csatlósok csoportja még jobban kiemeli a két főalak bensőséges összetartozását. A mű kompozíciós és jellemzésbeli értékeihez méltóak festői kvalitásai: a pazar festőiségű képen a lokálszíneket finom árnyalatok és reflexek gazdagítják.

Székely Bertalant is főként a magyar történelmi sorsfordulók foglalkoztatták, egy mohácsi csatajelenetet láthatjuk tőle valamint ugyanehhez az eseményhez kötődő tragédiát a II. Lajos holtestének a feltalálását. Legfontosabb talán a Zrínyi Miklós kirohanása c. műve, amikor is a Szigetvár védői, mivel az erődítményük egy lőport tároló torony felrobbanása következtében tarthatatlanná vált, próbálnak kitörni a török túlerő gyűrűjéből. A jelenet Zrínyi búcsúbeszédét ábrázolja, melyet a kirohanás előtt tartott. Ennek a sokrétű hatása tükröződik a várvédő vitézek arcán (rémület, elszántság, szomorúság, kétségbeesés stb.) A kapunyíláson beáramló fény a szónokot világítja meg, de a vázlat alaptónusát az égő lőporbástya vöröses színe adja.

A történeti magyar festészet másik irányzata az osztrák–magyar kiegyezést hivatott megerősíteni. Például a Buda ostromát jelenítették meg, ahol az osztrák és magyar seregek összefogtak és kiűzték a törököket. E tekintetben Benczúr Gyula: a Tanulmány a Buda visszafoglalása című képhez című alkotását hozták el a tárlat szervezői.

A romantika portréfestészete és a barbizoni iskola magyar képviselői

Ha a kisteremből a másik irányba indulunk el, akkor az első romantikus portrékat láthatjuk. Hamar érezhető a kontraszt, hisz itt már az arckifejezések összpontosítanak az alkotók, és az erőteljesebb hatás kedvéért, a biedermeier-korszak festőivel ellentétben, lemondanak a részletekről. Gyárfás Jenő női portréjának arcán érezhető a szomorúság, a csalódottság. A Munkácsy Mihály által készített a század egyik leghíresebb magyar hegedűművészét, Reményi Edét ábrázoló kompozíciója már egyenesen a későbbi impresszionizmus pointillizmusát idézi. Ugyanebben a teremben érezhetőek a plein air kezdetei is, amikor a festők kimennek a műteremből a szabadba és a táj és természet örökös szín és fényjátékát próbálják megragadni. Munkácsy tájképeit és zsánerképeit már ismerhetik, de ugyanitt található az első úttörő alkotó, a barbizoni iskola legkiemelkedőbb magyar alkotójának Paál Lászlónak a nap különböző szakaszait megelevenítő képei (Reggel, Naplemente, Hajnal az erdőben stb.).

A magyar impresszionizmus

A következő teremben mintha Lotz Károly életképeinek folytatásaként Mészöly Géza néprajzi életképeit találjuk (Faluvége, Vízparti táj, Est a halászkunyhónál). Ebben a teremben továbbá a magyar impresszionizmus keresztmetszetét láthatjuk. Főleg Szinyei Merse Pál tolmácsolásában próbálják átadni az irányzat magyar olvasatát. A Majális színvázlata II. egy művészettörténeti pillanatot jelenít meg, hisz az 1873-ban készült alkotás megálmodója merőben szakít az akadémiai hagyományokkal, a színek fogalmazzák meg a mondanivalót és nem a kompozíció. Különben ahogyan a tárlatvezető művészettörténész kifejtette a többi alkotáson is érezhető (Pipacs a mezőn, Pacsirta, Őszi táj nyúllal), hogy a magyar impresszionizmus habár mondanivalójában az európai irányzatba szervesen illeszkedett, éppen az élénk színhasználata által vált sajátossá, az európaitól valamelyes különbözővé. Ugyanitt találjuk még Mednyánszky László fantasztikus tájképeit (Sziklás vízparti táj/ Vaskapu, Tátrai téli táj), valamint a Kedvenceim című Benczúr-alkotás nyomán meggyőződhetünk, arról is, hogy a képzőművész kitűnően értett hozzá, hogy a legújabb stílusirányzatokat is alkotói kifejezésmódjába illessze.

Érdekes témaválasztás

Az utolsó teremben vegyesen helyezték el az alkotásokat itt főleg az egyébkén történelmi festőkként népszerűvé vált, vagy a táj és életképek festőiként ismeretes alkotók portréit láthatjuk (Benczúr: Ipolyi Arnold arcképe, Madarász: Fekete kalapos női arckép, Lotz: Jakobey-Lotz Viktor, Lotz Kornélia Rubens-jelmezben gyermekkorában). Továbbá itt megjelenik egy érdekes, a 19 században szokatlan témaválasztás is, mint Telepy Károly Újpesti kikötő című festménye, ahol többek között a füstölgő gyárakat is lefestett az alkotó. Végezettül arról is meggyőződhetünk, hogy a magyar festők nagyobb megbízatásokat is kaptak, híres épületek belső tereit díszítve, monumentálisan is megjelenthették koncepcióikat (Székely Bertalan: Jézus születése – vázlat a lipótvárosi bazilika mozaikjához, valamint Lotz Károly: az Operaház mennyezeti falképének vázlata).