Ízek, illatok, mosolyok: az ezerarcú India

Csíkszereda, mínusz 5 fok. Mumbai, plusz 33 fok. Bukarestből indulva, átszállással, reptéri várakozással és az utazással együtt közel tíz óra elteltével érkeztünk meg Mumbaiban élő barátunkhoz.

Maharadzsák és nyomorgók

Képzeljenek el egy közel húszmillió lakosú várost, ahol szinte egymás mellett élnek a modern kor maharadzsái és a hajléktalan járdalakók, a felhőkarcolók szomszédságában pedig nyomortelepek húzódnak meg. Mivel a néhai Bombay, ma Mumbai India egyik legdinamikusabban fejlődő városa, érthető, ha a jobb élet reményében özönlenek ide a vendégmunkások az ország minden részéről. Legtöbbjük viszont éppen csak egyik napról a másikra tengődik. És ugyanitt van a világ egyik legdrágább lakóépülete is, a 27 emeletes toronyházat egy család lakja és ötszáz szolga vigyázza kényelmüket. Ellentmondások a javából, mely az egész országra jellemző. Ott jártunkkor egy helyi lapban olvastuk, Mahárástra államban, melynek Mumbai a fővárosa, két hónap alatt mintegy 160 farmer lett öngyilkos, mert nem tudta családját eltartani. A hátramaradottak ez esetben állami támogatást kapnak, így az öngyilkosság ilyen körülmények között akár létfenntartási megoldásként is értelmezhető. Mumbainak természetesen megvannak a turisztikai látványosságai, nyilván magunk is megcsodáltuk, de számunkra elsősorban az akklimatizálódást biztosította, hiszen várt ránk a kaland Dél-Indiában.

Szemét, szemét és szemét

Sokszor volt olyan érzésem Indiában, hogy ha nem látom, el sem hiszem, ilyen körülmények között is élnek emberek. Elsősorban talán az a töménytelen mennyiségű szemét a legdöbbenetesebb, amivel úton-útfélen szembesültünk. Bár ott jártunkkor országszerte nagyszabású takarítási akció volt meghirdetve, amerre mi jártunk, nyomát sem láttuk ennek. A helyiek nemes egyszerűséggel mindent eldobnak, ami számukra már fölösleges, az útszéli szemétkupacban keresgél aztán a szent tehén, a kecske, a disznó, a rengeteg kóbor kutya, na meg a varjak. Városok, falvak, de akár azt is mondhatnám, hogy az egész ország felett varjúsereg röpköd.

Alvóbusztól a helyi járatokig

Igyekeztünk úgy szervezni az Indiában töltött heteket, hogy minél több időt tölthessünk a helyiek között. Így például ha tehettük ,helyi buszokkal utaztunk a falvak, városok között, ami bár olcsó, bizony sok esetben embert próbáló. Az utak keskenyek és fekvőrendőrökkel tűzdeltek, az indiai közlekedés pedig elmondhatatlanul kaotikus. Számukra egy életmentően fontos szabály van: dudálni kötelező. Ennek pedig eleget is tesznek. Dudálnak, ha piros a jelzőlámpa, ha torlódás alakul ki, ha autó vagy gyalogos akadályozza a haladást, de kanyarban is, mintegy figyelmeztetve az ellenkező irányból érkezőt. Dudálnak mindig és mindenkor. Mondják is arrafelé, hogy ha egy autónak nem működik a fékje, azzal még közlekedni lehet, de ha nem szól a duda, na az életveszélyes. Utaztunk hálókocsis vonattal, gyorsbusszal és alvóbusszal, bár ez utóbbi, a fekvőrendőröknek köszönhetően emlékezetemben egyáltalán nem álomutazásként őrződik meg.

Indiában a közlekedés egyébként jól szervezett, ami talán érthető is, hiszen naponta több millió embert kell szállítani. A vasúthálózat beszövi az egész országot, ám ha el akarunk jutni A pontból B-be, időben le kell az utat szervezni. Vonatjegyet például – első- és másodosztályra – akár egy-két hónappal korábban kell foglalni, de a legrövidebb távra vásárolt jegyhez is csak úgy lehet hozzájutni, ha előzőleg kitöltöttünk egy foglalási kérést. Érdekesség, hogy az éjszakai vonatokra például kifüggesztik az utaslistát. A helyi autóbuszjáratokon való utazás már egyszerűbb, a sofőr mellett külön jegykezelő van a buszokon, tőle lehet vásárolni a jegyet, illetve ő jelzi síp- vagy füttyszóval, esetleg csengővel, ha valaki le -, illetve felszállna. És mivel egy-egy út során bárhol le vagy fel lehet szállni, meglehetősen hosszas a buszozás. De lassan halad a busz a hepehupás utak, a már említett fekvőrendőrök miatt, aztán pedig ha belelendül, az sem tart sokáig, mert hol egy motoros riksa, hol egy gyalogos, hol egy szent tehén vagy motoros miatt kell bele-bele fékezni. Ezeken a buszokon ki vannak jelölve a nők számára fenntartott helyek, ezt azonban ma már nem veszik figyelembe, mindenki oda ül, ahová akar, egyáltalán örül, ha felfér a buszra. Felirat jelzi az idősek és a szellemi vagy testi fogyatékkal rendelkezők számára fenntartott helyeket is. Goán olvastam egy autóbusz-állomáson kifüggesztve, hogy ötven- vagy akár százszázalékos kedvezményben részesülnek a háborús veteránok, az idősek, a fizikai és szellemi fogyatékosok, valamint a rákos betegek.

Szamósza, tháli, idli, dosza

Indiában jókat lehet enni, persze, ha megtaláljuk erre a megfelelő helyet. Útszéli étkezésekre ugyan nem vállalkoztunk, de a helyiek által felkeresett kis étkezdék mindvégig jó döntésnek bizonyultak. Arra már időben rájöttünk, hogy jobb nem is tekintgetni a konyha felé, és akkor nyugodt szívvel élvezhetjük az ízeket, hiszen az indiai konyha nagyon ízletes, fűszeres és változatos. A nagyvárosi éttermekben evőeszközzel, a kis vidéki étkezdékben viszont kézzel esznek a helyiek, az ételt pedig egyszerűen friss banánlevélre vagy a tányérra helyezett banánlevére szolgálják fel. Igen népszerű, olcsó és finom például a tháli, ami tulajdonképen egy tálon felszolgált rizst, kis tálkákban pedig különböző módon fűszerezett zöldségeket, csatnikat rejt magába, no meg elengedhetetlen egy tálka joghurt az erős fűszerek által „felkorbácsolt” ízlelőbimbók megnyugtatására. A helyiek előszeretettel esznek az utcaszélen, körbeállva a tolható szekérre felszerelt „konyhát”, melyet reggel kitol a „szakács”, napközben az utcán süt, főz, majd este hazamegy. Hasonló mozgó szekerekről árulják a zöldséget és gyümölcsöt is, illetve préselik a cukornádat.

Élet az utcán

Indiában az élet az utcán zajlik, legalábbis a falvakon. Az asszonyok a ház előtt mosogatnak, mosnak, fürösztik a gyermekeket. Sok helyen nemcsak a házba, de üzletbe, étterembe való belépéskor is illik lehúzni a cipőt, a legtöbb templomban ez kötelező. Az utcán kialakított nyitott kis műhelyben dolgozik a szabó, a cipész, a borbély, a mészáros.

Indiára egyébként nem csupán a külföldiek kíváncsiak, nagyon sok a helybéli turista is. Ám amíg a helyiek egy-egy belépőre alig öt, tíz rúpiát fizetnek, addig a külföldiektől ennek hússzorosát is elkérik. Az indiaiak kedvesek, érdeklődők és segítőkészek. Volt példa arra, hogy a tűző napsütésben túráztunk, és egy utunkba kerülő fiatalember egy palack üdítőt nyomott a kezünkbe. Az indiaiak mosolygósak és békések. Családcentrikusak. Kíváncsiak és elfogadók.

Különleges India

Csodálatos? Ellentmondásos? Lenyűgöző? Szegény? Gazdag? Indiára mindegyik jellemző, és a jelzők sora még folytatódhat. Van, aki egyszer látogat el oda, aztán nem is vágyik vissza, de sok olyan hátizsákos utazóval találkoztunk, aki évek óta vissza-vissza jár és több hónapon keresztül barangol a hatalmas országban. Ott volt például az idős Hansen úr, akit évek óta Norvégiából októberben elvisznek Goára, és néhány hónapig, a monszumos időszak beköszöntéig egy kis, strand menti bungalóban él. India különleges, egyedi, beleivódik az ember lelkébe.

A palotáktól a sziklatemplomokig

Merre is jártunk? Maiszúrban az Ambá Vilász Palotában csodálatos faragásokat és a világ minden részéről származó műtárgyakat nézhettük meg. Meglátogattuk a közeli Szomnáthpur és Srírangapatna lélegzetelállító, kőből faragott templomait, ellátogattunk a sziklagörgetegek között meghúzódó Hampiba, a vidzsajanagari királyok húsz négyzetkilométeres mesés romvárosába. Túráztunk a hegyi települések kiránynőjeként emlegetett Ooty teaültetvényein. Meglátogattuk Badámi, Pattadakal és Aihólé nyolcadik századi templomait, megpihentünk Goán a kókuszpálmák árnyékában, majd ellátogattunk Ajanta és Ellora barlangtemplomaiba, ez utóbbit az indiai sziklaépítészet remekművének tartják a 85 ezer köbméter sziklába faragott barlangtemplomaival.