Ha megtörténik a minden

Szendai, Észak-Japán, vasárnapról hétfőre virradó éjjel. Lassan fél négy lesz, de nem tudok aludni, annak ellenére, hogy lassan negyvennyolc órája nem hunytam le a szememet. Egyrészt azért, mert fázom: a teremben, ahol ötödmagammal a földön, ülőpárnákból összerakott fekhelyeken alszom, alig két-három fok van. Hálózsákom nincs (csak kézipoggyásszal akartam elindulni Budapestről, és az már nem fér bele a táskámba), magamra vettem minden ruhámat, és próbálok minél jobban összegömbölyödni. Nemrég elbóbiskoltam kicsit, de rögtön megmozdult alattam a föld, immár harmadszor ezen az éjszakán. Nem az a jó szó, hogy félek, inkább csak kellemetlen érzés – ha a templom, melynek közösségi termében aludni próbálunk, kibírta a nagy lökést, most valószínűleg az utórezgésektől sem fog összedőlni.

A terem sarkában egy apró olajkályha vív eléggé reménytelen harcot a hideggel. Leguggolok mellé, hátamat fordítva a meleg felé. Végtelenül kiszolgáltatottnak érzem magam: nincs víz (ezért a mosdót sem lehet használni), nincs áram, telefonjaim is lemerültek. Igaz, ha működnének, akkor sem lenne térerő. Annyira fáradt vagyok, hogy nem érzek éhséget, pedig rég nem ettem. Három napja nem zuhanyoztam, legutóbbi tisztálkodásom abból állt, hogy alaposan áttöröltem magam a légitársaságtól kapott nedves törlőkendővel. Tőlem talán száz kilométernyire sziszifuszi harcot vívnak néhány, ellenőrzés alól kiszabadult atomreaktorral. Ha emiatt menekülnöm kell, be sem tudom állítani a műholdas térképet bérelt autómban, mert kizárólag japán jeleket ismer a rendszer. Majd elindulok toronyiránt északnak a féltanknyi benzinnel, döntöm el, de tudom, hogy ha elfogy az üzemanyag, esélyem sincs a gépkocsit teletankolni.

Reggel hétkor elindulunk egy furcsa városban. Kiváló minőségű utak, de akár egy horrorfilmben is érezhetnék magunkat, mert sehol egy ember. Csak elhagyott autókat látunk, a jelzőlámpák sem működnek, és amikor bekapcsoljuk az autó rádióját, hiába váltogatjuk a csatornákat, sehonnan sem jön harsány zene, csak reménytelen sercegés hallatszik a hangszórókból. Aztán találunk egy működő adót: komor férfihang olvassa fel a helyi katasztrófavédelem közleményeit. Egész nap csak ez megy, és amikor elfogynak a hasznos tudnivalók, akkor sincs adásszünet, hanem felsorolják az áldozatok neveit, vagy eltűnt személyeket keresnek.

Ahogy a belváros felé közeledünk, lesz némi élet. A benzinkutak környékén kilométeres sorok, az autókban fázósan gubbasztó emberekkel. A sor nem mozdul, a töltőállomás ugyanis nincs nyitva. A kút közelében másik, gyalogos sor is kanyarog, emberek állnak benzineskannával kezükben.

Gyakorlatilag semmi sincs nyitva, hiába hirdeti például a gyorsétterem falán hatalmas reklámtábla az állandó nyitva tartást. Most értem meg a Magyar Villamos Műveknél dolgozó otthoni barátom kijelentését, aki egy beszélgetésünk alkalmával cége fontosságát a „ha áram van, minden van” mondattal próbálta aláhúzni. Akkor túlzásnak éreztem ezt, de itt most ez egyáltalán nem tűnik annak – például hiába hoznának üzemanyagot a benzinkúthoz, villany nélkül nem tudják azt az autókba átpumpálni. A milliós város belső részén különben egyáltalán nem látszik, hogy két napja kilences erősségű fölrengés rázta meg. Összedőlt házat egyet sem látunk, csak néhány leesett cserepet, elhajlott oszlopot. Egy bevásárlóközpont hatalmas üvegablaka beroppant, de nem őrzi senki, és embereket sem látunk, akik odabentről valamit kihoznának. Bevillan egy emlék egy másik katasztrófáról, ahol hasonló helyzetben nagyképernyős tévéket rámoltak ki emberek a boltból, de hát most Japánban vagyok, nem New Orleansban.

Az élelmiszerboltok parkolója üres, de a bejárat előtt emberek állnak fegyelmezetten, nagyon hosszú sorokban. Persze ez sincs nyitva, de a nyilvános telefonok működhetnek, mert ott van mozgás a sorban. Később látunk egyetlen boltot, amely nyitva van, de ide sem engedték be az embereket, hanem a még meglévő árukat (zömében konzervek) a bejárat elé kihozták, és barikádszerűen feltornyozták. Csak készpénzzel lehet fizetni (áram híján a bankkártyás terminálok sem működnek), és fejenként legtöbb négy konzervet lehet venni, de persze itt is hatalmas a sor. Ennek ellenére senki sem ideges, igaz, nem is tűnik felhőtlenül boldognak.

A Baptista Szeretetszolgálat szakembereivel lemegyünk a tengerparti részre felmérni a pusztítás mértékét és azt, hogy miben tudnánk segíteni. A part felé közeledve sem változik a kép, a házak egyben vannak, csak az jelzi, hogy közeledünk, hogy egyre több az egyenruhás és a villogóval felszerelt autó. Egy hatalmas vasúti töltésen tucatnyi tűzoltóautó áll, a töltés alatt átvezető úton rendőrök állják utunkat. Az egyenruha és a Rescue24 matricákkal telepakolt autók láttán átengednek.

A töltés másik oldalán egy másik, borzalmas világba csöppenünk. Mintha egy hatalmas borotvával leborotválták volna a tájat: sárban álló egyenes terület az egész. Néhol felborult autó, kicsit arrébb orrával a földben álló, fenekével az ég felé mutató kisbusz, kicsit távolabb felborult házakat látok. A látvány kísértetiesen hasonlít arra, amit Sri Lankában és Banda Acehben láttam 2004 decemberében, de ott nyomornegyedek kunyhóit sodorta el az ár, itt meg komoly házakat dobált összevissza. Most értjük meg, mekkora volt a pusztítás, és mennyire fontos, hogy jól működő riasztórendszerük van a japánoknak: ha néhány perc alatt nem evakuálták volna a területet, itt mindenki elpusztult volna. Így is vannak halottak, mert nem mindenki hallotta meg a riasztást, vagy valamiért nem akart lemenni, de alapvetően nagy lehetett a fegyelem, hogy eddig „csak” ötezer halottról tudnak a hatóságok.

Bennebb megyünk, a hatalmas sártengerben tűzoltók és katasztrófavédelmi szakemberek kutatnak botokkal holttestek után. Nekünk itt nincs dolgunk, mondja Pavelcze László, és igaza van: a halottak összegyűjtése és azonosítása minden esetben a helyi hatóságok feladata. Az egyenruhások mellett civilekkel is találkozunk, és egy idős bácsi kézen fog, hogy megmutassa, hol volt a háza és a területe. – Amikor jött a riasztás, innen kezdtem el szaladni, meséli. Menekülés közben visszanéztem, és láttam, hogyan éri el a szökőár a házamat és a farmomat. Mindenem odaveszett.

Arra számítok, hogy sírni kezd, de erősen tartja magát. Amikor Szilágyi Béla, a szeretetszolgálat vezetője megkérdi, hogy miben segíthetünk, és esetleg van-e szüksége némi készpénzre az elkövetkező napokhoz, kihúzza magát, és szinte elmenekül előlünk. Ilyenek lehettek régen a szamurájok, mormolom magamban. Fel sem ocsúdunk a meglepetéstől, amikor megszólalnak a szirénák: cunamiriadó van. A botos keresők is menekülnek, mi is, át a töltés másik oldalára. Délután ideiglenes szállásokat látogatunk, hogy felmérjük, ott mire van szükség. Ivóvíz és villany jut nekik (utóbbi saját generátorról), de az élelmiszer kifogyóban. A Katahira Általános Iskolában négyszáz embert helyeztek el a tornatermemben. Az üzenőfalon óriási meglepetésünkre egy magyar nevet találunk: Kiss Annamáriát keresik itt szülei. A név ismerős, hiszen az aggódó család a szeretetszolgálatot is megkereste. Megtudjuk, hogy a lány itt aludt, egészséges, de most éppen visszament a városba. Itt is élelmiszerhiányra panaszkodnak, ezért mi is elindulunk, hogy segítsünk megoldást találni erre a problémára. Egy helyi baptista segítségével sorra járjuk a városszéli élelmiszer-lerakatokat, de hiába, egyik sincs nyitva. Vagy ha igen, nincs benne áru – az egyik vezetője karjait szélesre tárva mondja, hogy huszonöt esztendeje dolgozik itt, de ilyen még nem fordult elő, hogy kiürítették volna a raktárkészletet.

A boltok környékén különben fura szagok vannak, és csak akkor értjük meg az okát, amikor az egyik mögé kerülünk. Maszkos emberek pakolják zsákokba a hűtés miatt megromlott árukészletet. Japánban vagyunk, ahol nagyon komolyan veszik a szelektív hulladékgyűjtést még most is, így aztán a vákuumcsomagolt szalámit sem dobják csak úgy el, hanem különválasztják a műanyagot a hústerméktől.

Élelmiszer-keresés közben meglátunk egy teherautót egy pékség jelzésével. Nyomába eredtünk, egy nagyáruház hátsó parkolójába igyekszik. Még le sem pakolják, amikor mi már a bolt vezetőjével alkudozunk: nagy szükség lenne a menekültszálláson a kenyérre, adjon nekünk is belőle. Sikerül meggyőzni, és még instant leves is kerül a raktár mélyéről, így százezer jen ellenében (kb. negyedmillió forint) tudunk vásárolni négyszáz embernek elegendő pékárut és forró vízzel elkészíthető tésztalevest.

Mivel egyáltalán nem volt biztos, hogy a következő bevásárlásnál is szerencsénk lesz, a csapat úgy döntött, visszamegyünk Tokióba, mert ott talán nagyobb az esély az élelmiszerek beszerzésére. Ráadásul egyre riasztóbb hírek jöttek a sugárveszélyről is, és a fővárosba tartó út nagyon közel, negyven kilométerre halad el az égő reaktoroktól. A lezárt, csak a hatóságok és a mentőcsapatok által használható autópályán van villany, így az egyik pihenőhelyen bementünk a mosdóba. A vécében fűtött ülőke, a falon irányítópanel rengeteg gombbal a különféle bidéfunkciók üzemeltetésére.

Tokióban bevásároltunk, amit lehetett, másnap a mentőcsapat helyi tagjai visszaindulnak a területre. A magyarok a megnövekedett sugárveszély miatt a hazatérés mellett döntenek. Én is, ám az én légitársaságom a főváros helyett Oszakába küldte a gépet. Sikerült jegyet szerezni a Sikanzenre, mely annak ellenére, hogy az előző éjszaka leállt egy újabb, hatos erősségű fölrengés miatt, másodpercre pontosan érkezett.

Mellettem egy szerbiai lány ült, aki a tokiói metró egyik legforgalmasabb állomásán volt éppen a pénteki nagy rengés idején. A Sibuyát naponta hárommillió ember használja, így ott mindig óriási a zsúfoltság. A hatalmas tömeg a földrengést követő metróleállás miatt az utcára tódult. A lány tizenkét kilométert gyalogolt hazáig az első percekben félelmetesen dülöngélő felhőkarcolók között. Nem működtek a mobiltelefonok, de mindenki nagyon készséges volt, és minduntalan útbaigazították, hogy merre kell mennie. Azt mondja, a nagy ijedséget okozó rengés után pillanatok alatt megjelentek a levegőben a tévétársaságok helikopterei, melyek a pánikszerűen menekülő tömegeket filmezték.

Lukács Csaba (Japán)