Egy Erdélyben „felejtett” bajnok

– A kiváló sportolókról mindig legendák keringenek. Állítólag úgy figyeltek fel önre, hogy a kolozsvári Clujana gyárban dolgozva hihetetlen súlyt emelt fel. Valóban így kezdődött?

– Ez valóban csak legenda, mert minden a szakiskolában kezdődött. Tornaórán a tanárom találkozott az akkori Viitorul Sportiskola egyik vezetőjével, Alexandru Voicuval, s beajánlott. Így kezdtem el a súlyemelést, amit a szüleim nem elleneztek. Csupán a bokszot nem szívlelték, olyankor azt mondtam nekik, hogy súlyemelő edzésre járok. A Viitorultól vittek el katonának, s kerültem a Steauához. Ekkor már országos bajnoki bronzérmet nyertem szakításban.

– Újabb legenda: egy bukaresti incidens miatt vált fokozottan motiválttá, hogy még jobb eredményeket érjen el. Mi is történt?

– Az egyik motivációs tényező még Kolozsvárhoz kötődik. Kézilabdázni is jártam, s az edzőm azt mondta, ilyen bokával senki nem lehet jó sportoló. A másik valóban a Steauához kötődik. Az edzőm közölte: nem lát bennem elég erőt ahhoz, hogy jó eredményeket érjek el, ezért tényleges katonai szolgálatot is kellett teljesítenem. Akkor fogadtam meg: minden egyes steauás versenyzőt meg fogok előzni. Ez később sikerült is, 1976-tól 1984-ig minden évben országos bajnok lettem. A sors fintora, hogy a Steaua edzője, Ştefan Achim, később a válogatott edzője lett, s együtt kellett dolgoznunk éveken át. De mivel nemcsak országos bajnok voltam, hanem csúcstartó is, az eredményeim rákényszerítették, hogy beválogasson.

– A kommunizmusban talán a sport volt az egyetlen kitörési pont. Lehetett Nyugatra utazni, s ezt egyesek ki is használták, ön mégis mindig hazatért. Miért?

– Voltak barátaim, akik – főleg miután Los Angelesből is hazajöttem – azt mondták, nem vagyok normális. Én azonban az idős szüleimre gondoltam, harmadik, legkisebb gyermekként úgy éreztem, nekem kell gondot viselnem rájuk. Soha nem bántam meg, hogy Erdélyben maradtam.

A teljes interjú az Erdélyi Napló március 5-én megjelenő 9. lapszámában olvasható.