A magyar elnökség prioritásai: bővítés és szomszédságpolitika

Horvátország támogatása az ország régi célja, de nagy meglepetésekkel aligha szolgál. A csatlakozási szerződés aláírása nagy fegyvertény volna, a 2010-ben elhanyagolt pályán néhány meglepetésgólt is lehetne rúgni. Magyar kezdeményezés Montenegró vagy Szerbia esetében várható, Izland pedig a futball-válogatottjához hasonló kellemetlenkedésre lehet képes – írja az EurActiv.hu.

Az EU bővítésében leginkább Horvátország jár az élen, és Törökország marad le, ami magyar szempontból igencsak szerencsés helyzet. A tapasztalatok szerint a bővítésből leginkább az érintett tagállam és gazdaságilag erősebb szomszédai húznak előnyt, így a horvát bővítés leginkább Magyarország, Horvátország és Szlovénia érdeke. Bár a horvát csatlakozás politikailag „elintézett ügynek” tűnik, és Magyarország aligha számíthat olyan pluszpontokra a horvát elit körében, mint amikor először szállított fegyvert a szomszédnak a függetlenségi háború idején, a magyar elnökség javíthat és ronthat is nemzeti megítélésünkön.

2010-ben az Unió a gazdasági válsággal és saját magával volt elfoglalva, és a csatlakozás ügye érezhetően alacsony prioritást kapott. Hiába vehető biztosra Horvátország belépése, a csatlakozási szerződés aláírása folyamatosan csúszik. Ha Magyarország valamilyen módon fel tudja gyorsítani a folyamatot, esetleg néhány újabb aggályt segít leszerelni, akkor tényleges eredményt érhet el. Magának a szerződésnek az aláírása pedig valódi fegyvertény volna. Győri Enikő az EurActiv kérdésére elmondta, hogy a tárgyalások megállapodás közelébe jutását már sikernek tekintenék, akkor is, ha maga a csatlakozási szerződés csak egy későbbi időpontban kerül aláírásra.

Törökország a legfajsúlyosabb és legmegosztóbb jelölt, és nem valószínű, hogy a magyar diplomácia ezen a téren jelentős kezdeményezésekkel élne. Legutoljára a brit elnökség idején volt Törökország központi kérdés, Tony Blair kormányának egyik stratégiai célkitűzése volt az évtizedek óta halogatott tárgyalások tényleges beindítása. A török csatlakozás egyes EU-tagállamokban jelentős politikai ellenállásba ütközik, és az EU támogatottsága is folyamatosan csökken a török lakosság körében. Ez a folyamat az EU számára nem kedvezően alakul. Magyarország miden önálló kezdeményezése nagy pirospontokat hozna egyes tagállamokban, és jelentős ellenállásba ütközne másoknál.

Izland kellemetlen meglepetésekkel is szolgálhat. A stratégiai pozíciójú, egy nagyobb budapesti kerület lakosságával büszkélkedő szigetország vulkáni hamu és toxikus hitelkibocsátásával igencsak képes megtréfálni a kontinenst, a halászati ügyekben állandó problémát jelent, és legtöbbször egyáltalán nem akar csatlakozni. A gazdasági válságban igencsak megégették magukat, és egy rövid ideig készen álltak a csatlakozásra, ugyanakkor ennek a lakossági támogatása igen törékeny. Az EU számára Izlandot alighanem sokkal megnyugtatóbb volna bent tudni, mint kint, ezért voltak arra utaló jelek, hogy egyfajta gyorsítósávban szívesen felvennék Horvátországgal. Az izlandi politika azonban kiszámíthatatlan: a gejzírek országában a Viccpárt is képes választásokat nyerni. A tárgyalások összeomlása sok tagállamnak kellemetlen volna. A magyar elnökségnek itt zavarelhárító szerepe lehet, annak ellenére, hogy nem dúskál Izland-szakértőkben, és valószínűleg kevés tevőleges szerepe lehet.

A magyar diplomácia Horvátországénál kockázatosabb, és ezért politikailag is nagyobb hozammal kecsegtető eredményeket érhetne el az új tagjelölt, Montenegró, valamint Szerbia esetében. Magyarország az egyik legnagyobb befektető Montenegróban, a mini-köztársaság csatlakozása a magyar befektetéseket felértékelné, valamint egészséges versenyt teremtene a horvát tengerpartnak. Bár Montenegró leginkább azért kapott tagjelölt-státust, hogy az EU a lehető legkisebb fájdalommal mutathasson fel valami eredményt az ugyancsak lelassult nyugat-balkáni integrációban, továbbá egy kissé már neheztelt az euróövezetbe beáramló anonim eurószámlák és kétes eredetű cigaretták ügyében, a tényleges tárgyalások megindítása korántsem vehető biztosra. A folyamat ösztökélése kifejezetten magyar sikertörténet lehetne.

Szerbia esetében még inkább ez a helyzet. Az EU-val néha majdnem ellenséges ország kifejezetten Európa-barát kormánya folyamatosan dörömböl az ajtón, helyzete pedig kicsit meghatározatlan: bár idén elhatároztuk, hogy tárgyalunk a felvételéről, nem is kezelik igazi tagjelöltként. A tényleges tárgyalások beindítása itt is sokat hozna a konyhára, bár ez nehezebb dió is volna, mint a viszonylag súlytalan Montenegró esetében.

Szerbia csatlakozási ügye ugyanis magával hozza Koszovó problémáját is. Jelenleg Koszovó áll a legmesszebb a csatlakozástól, ráadásul több EU-tagállam még a létét sem ismeri el. Az a tény, hogy egy EU-val szomszédos államot egyes EU-tagok elismernek, mások nem, önmagában teszi nevetségessé az EU közös külpolitikáját. Azok az országok, amelyek nem ismerik el, általában saját kisebbségeik szeparatista törekvéseitől tartanak, Románia és Szlovákia esetében éppen a magyarokétól. Az ügy feszegetése Magyarország részéről éppen ezért igen kétséges eredményekkel kecsegtetne. Ugyanakkor bármilyen apró előrelépés, mondjuk akár az ország spanyol elismerése, vagy valami technikai együttműködés kigondolása a szerbek és a koszovóiak között, igen sok EU-tagállam (és az Egyesült Államok) elismerését vonná maga után. (EU dossziék: az Európai Unió és Szerbia kapcsolata)

Van ugyanebben a régióban egy igencsak elgennyesedett ügy, Macedónia névhasználati mizériája. A „potenciális tagjelöltet” a világ nagy része és polgárai is Macedóniának nevezik, ami az egyik EU-tagállamnak, Görögországnak nem tetszik. Görögország lassan húsz éve torpedózza meg Macedónia minden lehetséges diplomáciai kezdeményezését (hasonlóan Észak-Ciprushoz). Az üggyel szégyenszemre eddig csak az amerikai diplomácia bíbelődött, idén azonban Németország is bedobta magát. Aligha vannak nagy ütőkártyáink, de minden előrelépés csak elismerést hozhat. A magyar külügy azonban erre aligha fog nagy erőforrásokat allokálni, ugyanis ez a világ egyik legterméketlenebb diplomáciai vitája.

Macedónia és Koszovó ügye már átvezet a bővítéstől a szomszédságpolitikáig, ahol a magyar elnökség legnagyobb programja a Keleti Partnerség csúcstalálkozójának levezénylése lesz. A bővítéspolitikával szemben a Keleti Partnerség ügyében a magyar elnökség lehetséges eredményei még nehezebben láthatók. Az ügy hazánk és hű lengyel barátaink számára nagyon fontos, mivel érinti legnagyobb szomszédunkat, valamint a hőn vágyott közép-ázsiai gázmezők felett diszponáló országokat is. Ukrajna nagyon szeretne a partnerségi gettóból kitörni, és valamiféle ígéretet kicsikarni, hogy egyszer csak tagjelölt lesz. Ezt azonban nagyon sok tag nem szeretné. Oroszország kezdeményezései a Keleti Partnerségben való valamiféle részvételre vagy egy orosz-ukrán-török háromszögelésre igencsak érdekes stratégiai játszmákat indíthat el. Magyarországnak az alkotmányozás, a bővítés és a másik három prioritás mellett azonban aligha lesz ideje ekkora játszmákat vezényelni. Egy nagy meglepetések nélküli, de szép államfői látogatottságot jelentő csúcstalálkozó önmagában tisztes helytállást jelentene a szomszédságpolitikában.