Változóban a prímási szerep?

– Előadásukból következtetve, úgy gondolom, hogy élőben láttak, hallottak prímásokat zenélni, és ezt próbálják továbbadni, átörökíteni.

– Én azt hiszem, ha élőben nem láttunk volna prímást zenélni, nem lett volna egy olyan élmény, ami ezen az úton elindít. Ezért tartom jelentősnek, hogy akár színpadon is, de élőben kell hallani, látni, megtapasztalni a népzenét. Ha az emberek nem kapnak egy szikrát valahonnan, más úton indulnak el. Úgy gondolom, hogyha nincsenek példaképeink, nem látunk jó megoldásokat a kifejezésre, akkor más eszközhöz nyúlunk, ami a jó ég tudja, milyen. A mai világban próbálunk többféle megoldás közül válogatni. Némelyikünknek sikerül a jót megtalálni, némelyikünknek nem. Akár a drogok világába is kerülhet az, aki vét. Ez a műfaj viszont garanciát jelent, hogy mellékvágányra nem terelődhetünk. Természetesen – visszatérve a kérdésre – a legelején fontos látni, tapasztalni. És a népzenét megkóstolni igazán csak élőben lehet. Mi is innen indultunk el.

– Milyen mértékben volt még lehetőségük prímásokkal találkozni?

– Már, sajnos, ebben nem sok szerencsénk volt. Mi az a nemzedék vagyunk, akinek még adatott néhány ilyen zenész. Talán még ma is vannak prímások, de megszűnt az az élő környezet, melybe a népzene még pár évtizede szervesen be volt ágyazódva. Legalábbis jelenleg ilyen környezetről és az ebben zenélő prímásról nem tudok.

– Milyen érzés a prímástalálkozón fellépni?

– Hát igazából most nem éreztem ezt, hogy prímástalálkozó van, mert akkor nemcsak mi szerepeltünk volna. Valószínű, hogy ebben az első napi távollétünk is szerepet játszott. Szerintem nem kell sokat magyarázkodni a prímás kifejezés kapcsán, hisz a magyarok körében ez ismert fogalom. Egy csábító, egy vonzó szerep. Az is igaz, hogy változott a világ, és manapság inkább az életben léteznek szerepüket félreértelmező prímások, akik próbálják diktálni a tempót. Én őket nem nevezném igazi prímásoknak. A régi világban a prímások alázattal szolgálták az embereket. Odafigyeltek mindenkire. Könnyen megtalálták, hogy kinek milyen muzsikára van szüksége, még azok is segítséget kaptak tőlük, akik bátortalanabbak voltak. Ez volt a prímás lényege, hogy nekik is úgy fogalmazták, tolmácsolták a zenét, hogy ki tudjon jönni, aminek ki kellett jönni.

– Milyen különbséget érez a színpadi és a táncházi muzsikálás között?

– Az előadásunk alatt is megjegyeztem, hogy a színpadi zenélés nem a mi műfajunk. Ezt most nem azért jelentettem ki, hogy nem tudunk valamit előadni, hanem azért, mert általában az előadás úgy működik, hogy a profizmus a lényeg. A színpad gazdája találja ki a fogalmakat, gondolatokat, és ezeket adja elő a publikum számára. Én pedig nem abban hiszek, hogy én kell – előre tervezzek – gondolkodjak és közöljek, hanem abban, hogy része kell legyek a közönségnek, közösségnek. Ha felkerülök a színpadra, akkor is próbálom ezt a kölcsönösséget megteremteni. Szeretném, ha mindenki bekapcsolódna, kinyitná a száját, és szereplőként is részt venne az előadásban, és nem úgy, hogy az egyik a másikat éljenzi. Szerintem nincs szükség sztárokra, hanem mindenkinek itt a helye egyformán a földön, és élni kell ezzel.

Az Üsztürü együttesről

Az Üsztürü együttes 1992 májusában alakult Kolozsváron. Alapítói a kolozsvári Major Levente prímás (1973) és Könczei Csongor brácsás (1974), valamint a korondi Szász József brácsás (1970) és Szász Lőrinc bőgős (1968), az utóbbiak testvérek. A népzene alapjait a Brassai Sámuel Gimnázium Bogáncs néptánccsoportjának zenei kíséreteként sajátították el (ahol utóbb Könczei Csongor a tánckar vezetését választva kivált a zenekarból). A gimnáziumi évek után Major Levente és Könczei Csongor néprajz szakon, a Szász testvérek a Műegyetemen diplomáztak.

Még egyetemi hallgatókként 1992-ben a sepsiszentgyörgyi Háromszék Állami Népi Együtteshez szerződtek, Könczei Árpád – akkori művészeti vezető – hívására. Itt csatlakozott hozzájuk a marosvásárhelyi Moldovan Horváth István prímás (1962), valamint a székelykeresztúri Demeter Erika énekes-táncos (1971). A Háromszék Együttes kísérő zenekaraként az Apám tánca és az A menyasszony szép virág című produkciókban nemcsak szakmai rutinjukat, hanem erdélyi hírnevüket is megalapozták. Az említett együttesek kíséretén kívül az Üsztürü rendszeresen muzsikál táncházakban, néptánctáborokban és különböző rendezvényeken, fellépéseken Európa számos országában.

Annak ellenére, hogy a népzene és néptánc művelői és hagyományőrzői egyre kevesebben vannak, Erdélyben, a huszadik század végén is aránylag gazdag a népzene- és néptánchagyomány. Ezért természetes, hogy ez a zenekar kiemelten foglalkozik Erdély és elsősorban Közép-Erdély vonós hangszeres zenéjével: Szék, Kalotaszeg, Mezőség, Küküllő mente Székelyföld. Mivel az autentikus népzene hiteles tolmácsolására törekednek, nélkülözhetetlen a személyes kapcsolat az erdélyi zenészek és az Üsztürü zenészei között. A falujárás, a gyűjtések egyben tanulmányutak is, így kiváló mestereik voltak: sajnos, már csak hangfelvételről a széki Ádám István „Icsán” és a mérai öreg „Árus”, illetve a virtuóz Fodor Sándor „Netti”, a híres palatkai Kodobáék és a szászcsávási zenészek, Jámbor István „Dumnyezo” és Mezei Ferenc „Csángáló”.

Az Üsztürü ars poeticáját saját maguk fogalmazták meg leghívebben: Pályafutásunk során gyakran találkoztunk olyan erdélyi adatközlőkkel, akiknek köszönhetően egyre jobban elmélyült bennünk a népi kultúra iránti tisztelet, szeretet, melynek következtében egyre nagyobb késztetést éreztünk arra, hogy lakhelyükön, eredeti környezetben is találkozzunk ezekkel az emberekkel, gazdagodjunk életszemléletükkel is. Megszerzett élményeink olyan gondolatokat, érzelmeket, hangulatokat ébresztettek bennünk, amelyeket hangszereinkkel szeretnénk kifejezésre juttatni.