Arról, hogy nem beszélgetünk

– Habár megegyeztünk, hogy nem beszélgetünk, mégis megszületett jelen interjú. Miért nem szeretsz műveidről, munkásságodról beszélni?

– Nem akarok az általam teremtett irodalom helyett valami lektúrapótlékot adni. Nem akarok az irodalom helyett arról beszélgetni, hogy mi az irodalom. Tessék a versben-prózában megfogalmazott én- és világképem. Olvassa, aki akarja, de ne beszélgessünk róla. Tévedéseim, sőt, tévelygéseim is mind ott vannak általában képszerűnek mondott soraimban. Mindig untam az interjúnak mondott beszélgetés és a beszélgetésnek mondott fenékkoptatás műfaját, amely értelmez és helyére tesz, egyszóval fölöslegesen fecseg.

– Ott voltál az E-MIL alapításánál, mégsem tartod magad a liga tagjának. Miért léptél ki a szervezetből?

– Arról se beszélgessünk, hogy miért léptem ki az Erdélyi Magyar Írók Ligájából, aminek pedig az egyik alapító tagja voltam. Minap fedeztem fel a hálóra feltett osztálynaplóban, hogy az O betűnél egyetlen név van, holott ha még tag vagyok, sőt, én vagyok a tag, akkor engem is befog a leltár. Egyébként véleményem e cégről nem túl megtisztelő, egyetlenegyszer voltam egy tanácskozáson, Hargitafürdőn, megírtam a Fehér föld, kaolin című versben a banzájt, utána meg, hogy ki akarok lépni, csak hol a portás, akinek leadhatnám a kulcsot. A kijelentkezés tehát sikerült, ami megnyugtat. El akarja olvasni a verset, olvasó? Akkor nyisson rá a Magyar Elektronikus Könyvtárban.

– Az interneten hol és hogyan keressék írásaidat az olvasók?

– Két könyvem létezik az e-könyvek tárában, ezt is csupán hírként mondom. Kis netkezelési konzultáció: elég beütni a Google-be a mek.hu honlapcímet, kijön a link, a könyvtári keresőablakba beüti a szerző nevét (Oláh István, vagy akár csupa kisbetűvel, mint nemecsekernő a Pál utcából) és a könyvcímet: A virágmindenség fényképe. De elég a virágmindenség is, ami, mint minden, ami teljes, hiánytalan. Valójában Cseke Gábor szerkesztő szigorú válogatása öt vagy hat korábban, szinte mind a Kriterion Könyvkiadónál megjelent kötetemből. A másik könyvem, ami a Magyar Elekrtonikus Könyvtár légből szőtt polcára fölkerült, a Zsebregény. Mindmáig első és örökre egyetlen prózakötetem a Pallas-Akadémiánál jelent meg 2006-ban.

– Stílusodat „szándékos torzó”-nak nevezed esszéregényed bevezetőjében. Mit fed ez a megnevezés?

– Változatlanul hiszek az olvasó rokonszenvében. Nyissanak rám, meglátják, a valódit is mondtam, nem csak az igazat. József Attila e megfordított fordulatával érvelni szerénytelenség, meglehet. De nem tudom megkerülni, mert Kelet-Európában, Romániában, Erdélyben a valódi több mint sajátos értelmezésben működött a rendszerváltás előtt. A valódiban benne volt az igaz is, meg a hazugság is, teljes egyidejűségében. Nap mint nap mindkettő egyszerre mutatkozott életünkben, az enyémben egészen biztos. Nos, ez az egyetlen önvallomás, amit végül el akartam mondani.

MONDD HOGY MÉGSEM

Kivontatjuk a hangárból leszedjük a
lepedőt
Most már lehet szállni
most már szállhatsz Klári
mint Chagall képein az asszonyok
Hová Magad sem tudod
Csak el csak messze valamerre
Tenyered tedd tenyeremre
mondd hogy mégis itt maradsz

Kivontatjuk a hangárból leszedjük
mint az első_almát
mint a fügét dalmát
tengerparton S ha ott véletlenül
nem szednek fügét az sem baj
Véletlen tehát úgy veszem
csak el ne szállj én szerelmesem

TENGERPARTI FORGATÓKÖNYV

Csak a kenőcsök szelleme lebeg a vizek felett
egyetlen analógiaként a világ teremtéséhez
Csak a tevék változtak felhővé sívó homokon
Vízzel töltekeznek a holdnál ez már a dagály

A történetek nem valószínűek nem valószerűtlenek
Valahol a kettő határán végbemennek
Végigmennek e függő senkiföldjén Vagy mint pengeélen
a mutatványosok látszólag egyforma sorozata

Homok víz kagylók homok víz kagylók homok
szokásos déli op-art Közepében nő és férfi
Egyikük szeme mögött galamb aranyos tollú
A másikéban a földtörténet hüllő-monstrumokkal

És mint egy petárda dörögve robban az idő_
minden korok celluloid emlékezete
A tömegben valaki most Gavril Princip
s egy osztrák hivatalnokpár épp konflist bérel

Egy asszonyság egy berlini intézetben lakik
amelynek névadója maga első Vilmos
Ám Wassermann az igazgató és ez fontosabb
Kapcsolatuk morganatikus olykor frenetikus

Mozgolódás az emlékezet Marne-rétegében
szeptember második hetére meleg várható
s az esők nagy ellentámadása Utána
befagy a front De most még és már június van

A férfi tán porosz az asszony csak szép
nyakukban nikkeltábla névvel Inkább számmal
Fogd be a szemem finom kezeddel
villámnál is gyorsabb az azonosítás

Másutt úgy ülnek hogy tartásuk testük
a búr háborúra muszáj-emlékeztető_
amott hatalmas nagyítólencse alatt
egy boszorkány lángol s egy keresztes lovag

Az ég kék és az üstökös egyre késik
szászok Hastingsnél a normannokra várnak
Vas-maszkjaik fölött a legyőzetés tapétája
selyemmel varrt írás ISTI MIRANT STELLA

Szólalnak szépen harsonák Itt a szakállas csillag
A férfi-üstökös megrakva moszatokkal
Partnak settenkedik egy hullám Halhatatlan
s viszi viszi a prédát e bak-Európét

Az innenső parton már csak egy hintó marad
a fejedelem és négy fia mint egy faliképen
Aztán a látvány mézszínű levegővé foszlik
és minden áthömpölyög halni a szemközti partra

A vizek s az idő_képi labirintusában
elsistereg a fonal Égő_selyemzsinór
Törökül törökül hügy kürülük hüzü
Hogy kerülök haza Hogy kerülök haza

ÉGETÉSEK

A tűz és az indulat felkiáltójelei
az indulattalan földről felkiáltók
télbe kirekesztett jelei
a vadaknak vadul égő lángok
Valahol fát égetnek Valahol
tömjént Valahol
könyveket
Egy eretnek
tisztul az égnek valahol
Mindegy mit szólsz Hogy máris hideg van
vagy hogy a Föld mégis mozog
Egy pillanat és halmozzák a máglyát
Mert tényleg hideg van
vagy mert inkvizitorok

SZOBROK ÁRNYÉKA, FÉNYE

Az öreg rettenetes dolgokat művelt,
míg fiatal volt.
Az öreg hogy fiatal volt, röptében még
a csókát is.

Ez igaz, de arról nem szól a fáma:
hány éves volt a röpülő csóka. Százhúsz,
háromszáz? Az öreg
feltárcsázza nem létező barátainak egyikét, aki
bálnabiológus, ezért aztán a csókákhoz,
csótányokhoz, a csákókhoz, a csikókhoz, és
(ó, édes titkok!) a csókokhoz is ért.
Halló, halló!
Mondd csak, egy csóka eléldegél addig mint
egy teknősbéka Óceániában? És mikor hal meg?
Amikor leparittyázzák, persze. No de nem ez a lényeg.
Az öreg a lényeg, ki míg fiatal volt,
császárok és hadvezérek szobrainak árnyékában
járkált.
– Fényében – gyúl ki az agyába szerelt vészfény,
a szöveg így helyes, csakis így: szobrainak
fényében, a többit
törölni, kilakoltatni, deportálni, elkobozni,
fellógatni, felgyújtani, beledöngölni
a földbe. Elnémítani. Elhülyíteni.
– Egy nagy túróst! – kiált fel az öreg most,
hogy megöregedett. – A legnagyobbat, tizennégy
karátos trombitarézből!
Hát erre való az, amire? Erre való onnan
ahonnan, és majd ahova?
Anélkül hogy részleteznénk, tudjuk,
ezek egyáltalán nem költői kérdések.
Csak szemre halandzsa. Valójában
a világ és én. Hogy miért egyáltalán.
De most már ennek is vége, a filozófiának,
az angyalok elaludtak, a Teremtő_
akkora követ teremt, amit fölemelni
még ő se képes. Így válik önmaga
Sziszifuszává. A kezdettelen végtelen
a kezdődő, kiteljesedő, végül elmúló
vég mítosza lesz
a világ s a vizek felett.

Így mondja az öreg, ki míg
fiatal volt,
még a csókát is.
A többi igazán nem fontos.

Félpercesek

Egy lány, név szerint Kádár Kata a kútba ugrott. Előző nap még úgy egyeztek, hogy együtt halnak meg, de az utolsó pillanatban a fiú, mint mondja, megcsúszott és önkéntelenül megkapaszkodott a kút fölé hajló ágban. Más szerint esze ágában se volt fellépni a kávára, majd utánad, mondta, ne szenvedj halálom láttán.

Kádár Katát elnyelte a kút örök éjszakája. Harmadnap fehér liljomszál törte át a kutat fedő deszkákat, és vakítóan villámlott, ha valaki a közelébe hajolt vagy meg akarta érinteni.
A fiú nem egészen egy hónap múlva elvett egy Budai Ilona nevű kétgyermekes özvegyet. Úgy élnek, mint hal a vízben? Ez azért túlzás, főleg ha a régi szerető halálára gondolunk, akit, meglehet, ezeknek az ezüstös halacskáknak a vize nyelt el örökre. Élnek, mint még sokan a városban, a tartományban, az államban. Van egy kis megtakarított pénzük, s ha nem lesz háború, nem tör ki a pestis, nem változtatja sivataggá egy véget nem érő aszály a földet, akkor majd a férfi is, a nő is elmondja utolsó őszinteségi rohamában: nem hivalkodunk azzal, ami volt, mert most már értelme nincs ennek, se másnak, de nem éltünk rosszul.

Következnek a visszaérzelmesedés fázisai. Megírom, meg én! A bármikor letéphető álarc teóriájával is adósod vagyok, kedves olvasóm. Tél. Só vagy hó hull Sófalván? Hó van a határban Hófalván? A téridő-ábrázolás Kant óta azt jelenti, hogy testi tapasztalatokat csak térben és időben tudunk szerezni és kifejezni a jelenségekről. Már nem tudom, hol olvastam, nem is fontos. Teleírjuk értelmes vagy csak vad dolgokkal az idő elefántfülét.

E pillanatban megszólalt az órás. Teljesen lesötétített szoba közepén ült ragyogó munkaasztalánál. Körös-körül papírellenzők fekete kartonból, a fény, mint egy örökösen nyugvó szarvasbogár, feje fölött kapaszkodott a sötét s a csend indáján. - Én úgy élek itt, hogy a szomszédomat akár Ferenc Ferdinándnak hívhatnák, és ha lepuffintják egy Szarajevó vagy egy még hülyébb nevű helyen, meg se hallom, mi történt vele. Az én kozmogóniám egy tökéletesen zárt rendszert modellez, ahol nincs el- s beszivárgás. A teremtés története makulátlan, és az lesz az utolsó ítélet napján is. Az emberiség örökös bűntudatát a kétely kritikája, máskor ellenkezőleg, a kritika kétkedése kapcsolja a bűnbeesés felkavaró mítoszához. E ponton akár a filozófusok is megszülethettek, ha ki akartak nyomulni a pillanat örvényéből.

Kitört a Hargita (ez egy vulkán a Keleti-Kárpátokban). A kráterből csaknem súlytalanul kiszálló bombák embereket ütöttek agyon. A hamuról az első pillanatban azt gondoltuk, hogy hó, de a mérsékelt égövön ez – enyhén szólva túlzás – júliusban.

A hóhérnak egy filozófust kellett felkötnie éppen, s ez megrendítette az addig nyugodt ítéletvégrehajtót. Összekuszálta azt az egyértelmű és egyáltalán nem konfliktuózus világképet, amit a mester pályájának húsz-huszonkét éve alatt önmagában kialakított. Pedig a filozófus meg se szólalt, akkor se, amikor pedig még szólhatott volna, mert nem volt nyakán a kötél. Miközben ott ténykedett körülötte, a halálra ítélt filozófus mindvégig pillantásába mélyedt, fanyar és mindentudó tekintetét nem kapcsolta ki az övéből. Enyhén fölfelé nézett a jobb válla fölött ráhajló hóhérra, így is halt meg, s a megüvegesedő tekintet azután se engedte el a hóhér lángoló pillantását.

Lehetséges interferenciák: a hóhér mestersége intellektualizálódik a sokk következtében, vagy a filozófus válik hóhérrá, ha netán túléli a kivégzést. Belátom, ennek nincs is valószínűsége.
Ha például a galamb nem számol azzal, hogy a madártávlat madaranként változik, akkor e nagyvonalúság akar életveszélyes is lehet. A vércsék madártávlata például a galambok fölötti légifolyosó, s e ragadozók fölött azt hiszem, már nincs semmi. Ők viszont levadászhatják az alattuk röpdösőket. A differenciált madártávlatból nézve pont úgy égnek le a régebbi és újabb betörésekben városaink, mint Nagyvárad az Úrnak 1660. évében, amikor a török elfoglalta a várat, felprédálta a helyet. A szemtanúk szerint (akik nem biztos, hogy madártávlatban helyezkedtek el), mikor már mindenkit megöltek, aki nem tudott elmenekülni, a város zárt főteréről nagy felleg emelkedett a még füstölgő romok fölé. Olyan volt, mint egy napszélbe kapaszkodó, vakító fényben ragyogó vászonlepedő a sötét és kietlen űrben. Ugyancsak ők, a szemtanúk a \"fénikssel\" azonosították a tüneményt, bár korábban senki se látta, csodálatos történetekből viszont annál jobban ismerték a főnixmadarat. Igen, hamvaiból mindannyiszor újraéled.